Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel András: A népi-urbánus szembenállásról (Egy szöveggyűjtemény néhány tanulsága)
csoportképző tényezővé emelkedett, olyan megosztottság jött létre, mely rendkívül problematikus megosztottságnak bizonyult. S következményeit — a népi tábor legtöbb képviselőjének szubjektív szándékaitól függetlenül — végzetesen fölerősítette az emberi viszonyokat minden addiginál radikálisabban fölforgató német fasizmus előretörése, amely tudjuk, Magyarország történetébe is tragikusan beleszólt. 4 A harc szociálpszichológiai és ideológiai föltételei jóval a tényleges összeütközések előtt, még a húszas években kialakultak. Ennek, az eddig mondottakon túl, meghatározó vonása az lett, hogy a szembenállás az ellenforradalmi rendszer autoratív jellegű uralmi viszonyai közepette alakult ki, s így a szembenálló felek mozgásterét ez az uralmi rendszer szabta meg. A „hivatalos politika” (kormányzat), az urbánusok és a népiek között sajátos kölcsönös föltételezettség és komplementaritás alakult ki. A hivatalos politika, a Horthy-rezsim általános gondolati tagadását az urbánusok képviselték, ők szögezték szembe a rendszerrel azokat a szabadságelveket, azokat az érveket, amelyek — az eszmék univerzalitása, általános kényszerítő ereje révén — gondolatilag meghaladták a rezsimet. De ez az oppozíció közvetlen politikai eredményeket nem érhetett el, mert részben, a gyakorlatban vagy maga is betagolódott a rezsimbe, vagy — a radikális szárny — elvont-utópisztikus volt. Ugyanakkor ezt a gondolati oppozíciót, mint „népiségidegent”, úgy lehetett diszkreditálni, hogy közben gondolati anyagát megkerülhették, nem létezőnek tekintették. Itt tehát a népiség- elv a rezsimet közvetlenül védte, ideológiai segédcsapatot szállított neki. A Horthy-éra szociális feszültségeinek viszont legnagyobb súllyal, legnagyobb társadalmi rétegek nevében a népiek adtak hangot. Ez, mint állandó feszítőerő, folyamatos reformkényszert jelentett a rendszer számára; elhallgathatatlan volt, ám ideológiai előföltevései, egyes teorémái közvetlen genetikus kapcsolatban állottak a rendszer uralkodó eszméivel, jóllehet ezt a rendszert meg akarták változtatni. A népieket és a rezsimet tehát szembenállás és egymásrautaltság egyszerre jellemezte. A kialakult helyzet pedig egészében meglehetősen komplikált képet mutatott: nehezen összeférő tendenciák furcsa egyensúlyozása folyt. Joggal mondta róla később Bibó István, hogy tisztátalan kompromisszumokra épülő, „kiegyezéses kor” volt ez. Elvek és célok furcsa kavalkádja jellemezte. A kompromisszumok sorsa azonban a fölbomlás, az ellentétek szükségszerűen törnek fölszínre. A népi-urbánus vita is szükségszerűen pattant ki, még akkor is, ha látszólag véletlen dolgok, „szerencsétlen megfogalmazások” indították is el a vádaskodásokat. Már Illyés Gyulának a Nyugat 1933. szeptemberi számában megjelent baranyai útinaplója, a Pusztulás is vitát váltott ki (egyebek mellett „városellenes” fölhangjai miatt), de ez még jórészt belül maradt a szakszerűségi kérdések megvitatásán. Németh Lászlónak a Kalangya 1934. évi 1. számában publikált írása azonban, amely Ember és szerep című önéletrajzának egyik nyitófejezete volt, már váratlanul éles indulatokat váltott ki. Németh László ugyanis Ignotus irodalmi szerepét mérlegelve egyebek közt azt is leírta: „Egy helyére szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalom: szerencse; egy ránkburjánzó, bennünket is elhamisító zsidó magyar irodalom: csapás.” S úgy látta, Ignotus helyén másnak kellett volna állnia, mert — bár „megértette” hőseit (az idézőjel is Németh Lászlótól való) — „más sorban élt, mint ők” (28.). Amit azután úgy is lehetett érteni, hogy Ignotus „álljon félre, mert zsidó”. A „helyére szorítás” véletlen félrefogalmazásnak, szerencsétlen nyelvi megnyilatkozásnak is tetszhetett volna (maga az író utóbb e passzust elhagyta írása újraközlésekor), szövege egésze azonban félreérthetetlenné teszi, hogy itt egy, a népiség-elvből fakadó s némileg eufemizált formájú kirekesztő logika nyilvánult meg: az asszimilánsok leválasztása a magyar irodalomról. Németh ugyan nem kiiktatni akarta a nem magyar eredetűeket, csak „helyükre” szorítani (azaz bizonyos lehetőségeket meghagyott volna nekik), de az nyilvánvaló: a „mi” és az „ők” közötti 71
