Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Legenda Németh Lászlóról ( A történeteket összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)

elvonulni, és a Basch Lóránt tudva az én érzelmeimet Németh László iránt, beszólt, hogy „majd jöjjön be, Weöres Sándor is itt lesz”. Én, mintha így lett volna rendezve, éppen verseket gépeltem. írtam azon a nyáron tíz verset. Nagy erőfeszítésbe került ez, mert rá se lehetett gondolni, hogy írásaim valaha megjelennek. Vártam egy ideig, majd rászántam végre magam, hogy a lakáson keresztül abba a szobába menjek, ahol a széthúzható ajtó mögül Németh László hangját hallhattam. A hang, mintha egy megfáradt református pap hangja lett volna, az első pillanatra visszatántorított. Megijedtem: hogy fogok én ennek a hangnak a gazdája elé kerülni? Amikor mégis rászántam magam, akkor viszont olyan nagy öröm ért, amilyent el nem képzelhettem, ugyanis pontosan azzal a figyelemmel fordult hozzám, ami három évvel korábban, a verseim olvasásakor megnyilatkozott abban a Szász Imre hozta üzenetben. Kikérdezett, mit csinálok, milyen a tanárság, mert tanítottam akkor, majd kellő pillanatban mellemnek szögezte: — És a versek? . . . S mivel a versek kéznél voltak, behozatta őket, és Weöressel, aki érdekes, kántáló zöngével, de nagyon szépen tudott verset mondani, felolvastatta valamennyit. Utána pedig olyan megindultan beszélt róluk, hogy azt se tudtam, hova legyek, nagyon zavarba hozott a tiszteletével, szinte azt sugallva, hogy íme, titkon bár, de itt él a költészet, írnak a költők, olyanok is, akikről nem is tudunk. Úgyhogy ő arra az estére ezt az élményt tette el magának, olyannyira, hogy ő ment el először. A házigazda kikísérte, és visszajött ragyogó arccal, mondván, tőle úgy búcsúzott el Németh, hogy még a családjának se mondja el, milyen élményben volt itt része, hogy egy költővel találkozott. Ettől kezdve a haláláig, vagy legalábbis addig, amíg beszélni, vagy levelezni tudtam vele, ez a bizalma irántam megmaradt; tőle olyat, hogy hátam mögött másként beszélt volna, mint szemben, soha nem tapasztaltam.

Albert Zsuzsa: Az ötvenes évek közepén Tóbiás Áron vitt el hozzá Sajkódra, akkor sok nehéz küzdelem után volt már, és láthatóan nagyon boldog volt, hogy újra felkeresik őt, és hódolattal ülnek egy sámlin a lábaihoz, ahogy én is tettem. Aztán még néhányszor találkoztam vele, egyszer pl. villamoson ültem, és ott állt előttem Németh László. Ő nem látott engem, én őt azonban megismertem, és borzasztóan zavart engem, hogy én ülök és ő áll, holott én voltam a nő, és mégis .. . Fel is ugrottam, és ő megrettent — ez a rebbenékenység olyan jellemző volt rá —, és mondtam neki, hogy emlékszik ugye, hogy találkoztunk Sajkódon, üljön le. Akkor is nagyon boldog volt, ő szállt le előbb, és két kézzel integetett. Hallatlanul fontos volt neki az emberek szeretete. Hogy elismerjék, mert sokan nem ismerték el, sokáig nem ismerték el, állandóan küzdenie kellett azért, amit ő igazságnak tudott. Volt vele még két beszélgetésem. Sokszor dolgoztam itt a rádióban vele együtt. Telefonálok egyszer, s hallom, hogy nagyon szomorúan jelentkezik. Kérdezem tőle, természetes közvetlenséggel, hogy mi baja van? Azt mondja, neki semmi. Kérem, mégis, mondja, mi történt. S akkor egy jellegzetesen Németh László-i gondolat: „Borzasztó ez a Magyarország, halottat injekcióztunk!” Próbáltam vigasztalni, hogy voltaképpen már Kölcseyék is úgy érezték, hogy itt nemzet pusztult el, azért mégis csak megvagyunk, de nem sikerült túlságosan megvigasztalnom.

Fodor A.: Sajátosképpen ugyanolyan zavartságot éreztem, amikor először életemben személyesen láttam, mint Albert Zsuzsa. Ugyancsak járműhöz kötődik ez az élmény, a Mechvart téren történt, Lator Lászlóval mentünk Weöres Sándorhoz 1949 tavaszán, és várakozás közben a járdán egyszer csak megláttunk egy sötétkék széles csíkozású, azt hiszem kétgombos zakójú, kopott öltönyben lévő őszbe csavarodott hajú, de fiatalos arcú, félreismerhetetlenül Németh Lászlós karakterű férfiút, akit annak tudtával, hogy üzent nekem, talán meg is szólíthattam volna. Ám részint elfogódottságtól, részint attól, hogy annyira magányosnak éreztem, szinte a lehetőségeiből kiszoritott embernek, olyannak, aki nem is akarja, hogy megismerjék, úgy éreztem, valami bűnt követnék el, ha leleplezően ráköszönnék.

Albert Zs.: Más alkalommal azon kesergett, hogy őt már teljesen elfelejtik. Mondom, dehogy felejtik el, az én udvarlóim például mind olvasták, azok a fiúk, akik nekem udvaroltak, ismerték Németh Lászlót, és nekem prófétálták tovább. Erre ő megkérdezte:

46