Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 7. szám - Legenda Németh Lászlóról ( A történeteket összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)

jobbra fordul, de hamarosan ki fog hunyni ez a remény, őszerinte, és akkor az emberek sorozatosan fognak öngyilkosságot elkövetni. Ez fantasztikus volt egyrészt azért, mert egy ismeretlen fiatalembernek mondta el ilyen bizalmasan a gondolatait, másrészt pedig azért, mert pontosan egybevágott azzal a közérzülettel, ami Szegeden is, meg másutt is minden lobogás ellenére az idegek mélyén jellemezte az emberi világot, hogy Magyarország nagy veszélybe került, és azok a Németh László-i jövendölések, amelyeket ő 1941 és 1944 között a tanulmányaiban mint történelemfilozófus, mint társadalomfilozófus a magyar élet lehetőségeiről megfogalmazott, kezdenek dermesztő realitásokká válni.

Keresztury Dezső: Ha volt az én nemzedékemben zseniális ember, akkor az Németh László volt. Egyetlen, aki igazán zseniális volt, teljes kiszolgáltatottságával a zseninek. Hódmezővásárhelyre az ottani patikusék hivták; valahonnan ismerte őket, oda menekült, mikor azt hitte, üldözik, és azok ott magukhoz vették, voltaképpen eldugták. Az is érdekes volt, hogy igazán senki sem üldözte Némethet; de a padlásban rendeztek be neki egy kis búvóhelyet. Mikor lementem hozzá és meglátogattam — mert egyszer meghívtak a hódmezővásárhelyiek, és miniszterként lent jártam —, ő eljött az előadásomra, és ott az utolsó sorban szorongott, és én az előkelőségeket faképnél hagyva odamentem hozzá és beszélgettem egy kicsit vele. Ez nagy konsternációt is keltett, senki sem tudta, hogy ki ő. Kérdeztem tőle: Laci, tehetek-e valamit? Azt mondta: „Nem kérek semmit, csak erősíts meg engem, hogy itt az iskolaigazgató, nyugodtan engedjen, mert én szeretek tanítani.” Kineveztem, aminek lehetett — orvos volt, ugye, tehát iskolaorvosnak —, és beosztottam az ottani gimnáziumba. Ott taníthatptt, növendékei voltak, úgy hogy én ezt szentesítettem. Később aztán megbízást adtam neki, hogy Illyés Gyulával járja az országot. Fontosnak tartottam, hogy az általános iskolát jól kialakítsák; a felsőbb oktatás szakosodása idejére olyan iskolatípussá, amelyik általános magyar alapműveltséget adhat a népnek. Lett is belőle botrány. Az új típust úgy lehet és kell kialakítani, hogy bizonyos tantárgyakat össze lehet vonni. Mondjuk történelmet lehet mindjárt a történetírás történetével együtt, vagy a természet- tudományi tárgyakat úgy tanítani, hogy egy kis természettudomány-történetet is adjanak hozzá. Na, erre adtam neki megbízást, hogy ezt kísérletezze ki. Az ottani gimnáziumban, és az igazgatójával is megbeszéltem ezt, sőt, lementem, hogy megtámogassam.

Vekerdi László: Németh László iránt az érdeklődésemet a Pápai Páriz Ferenc Népi Kollégiumban keltette fel a kollégiumi titkár, Forgách Péter, aki egészen kivételes tehetségű és izzó magyarságú ifjú volt, egy sarkadi körorvos fia. Ez a sarkadi körorvos mellesleg zsidó volt; nagyszerű ember; valószínűleg még tőle tanulhatta Péter az emberségét és magyarságát. Forgách Péter adta kezembe Németh Lászlót, saját könyveiből. A kollégiumban ugyanis nem voltak meg Németh László munkái; természetes, hogy nem, hiszen mi népi kollégisták Németh Lászlót nem nagyon szerettük; valahogy nekünk „reakciós” volt. Péter mondotta, hogy vigyázz öregem, ez nem úgy van. Nem elég az, hogy te magyar vagy, hát tudod te, hogy mi vagy azzal, hogy magyar? Ez így jelzőként semmi, lószar! És a kezembe adta A minőség forradalmát, a Kisebbségbent. El is olvastam, úgyannyira, hogy aztán, mikor 48 nyarán Török Eszter, Forgách Péter felesége, de akkor még csak választottja vagy titkos jegyese, egyszer, mintegy jutalomképpen, felajánlotta, hogy ha akarom, elmehetek Vásárhelyre meglátogatni Németh Lászlót, én persze boldogan akartam. így ismertem meg személyesen. Túl nagy hatást akkor nem tett rám. Ott ült a jórészt üres szobában egy ágyon, amin egy kopottas pokróc volt, vagy tán kettő. Ült az ágy szélén, és láthatóan zavarta, hogy mi keressük. Aztán akkor nagy undorral mondta, hogy maga népi kollégista? Mondom, igen. Na, azt mondja, akkor meg lehet magának rólam a véleménye, mert hát Révai elmondta azt maguknak. Zavaromban makogtam valamit, hogy én Révait éppen úgy utálom, mint magukat; nem egészen így, de hasonlóképpen, és rövidesen el is váltunk. Nem nagy megértéssel. Aztán 49 nyarán egynehányan, köztük Török Eszter, Forgách Péter, és egy egészen tüneményes vásárhelyi medikus, Balogh János, megkerestük Németh Lászlót, és együtt mind kivonultunk Mártélyra. Sátoroztunk, tábortüzet gyújtottunk; biztosan sok okosat hallhattunk Németh Lászlótól, de én ma már csak arra emlékszem, hogy őt ottan a Tiszában, mert nem a Holt-Tiszához mentünk valahogyan,

43