Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 4. Az írástudók árulása: ma II.)
kát?; a megvilágítások kétségessége, homálya, a hiteltetlenség oka vajon nem a félelem ennek a bekövetkezett egységnek a megnevezésétől? S akkor: nem ebben van a korábbi és újabb kérdésfeltevések közötti különbség lényege? Látjuk: az evangéliumi tanítás elveszti hitelét; az apokalipszis tapasztalatai nélkül, az apokalipszis nem világítható meg evangéliumi tudat nélkül. Ebben az összefüggésben a századvég kultúrájában, erkölcsében, felelősségtudatában az apokaliptikus történelem felismerése, mint megvilágító megnevezés: evangéliumi gesztus. Ne csaljuk magunkat; a századvég dilemmái a hatvan esztendő előtti kategóriákkal nem közelíthetők meg. Lapozgatom A kor lelke legjobb mai hozzászólásait: kimondva-kimondatlanul ezt (az Idő munkálkodását) veszik tudomásul. („Hat évtized nem oldott meg semmit. De könyörtelenül eltelt. A szöveg ugyanaz, ám jelentése nem... Átírhatjuk az írástudók árulását, mint Borges hőse a Don Quijotét. A mondat marad, mert megváltoztathatatlan; az értelem nem, mert őrizhetetlen. Módosította azt több mint háromszáz, ezt több mint hatszáz esztendő.” Poszler György.) S ha ezt tudjuk, akkor már föltehetjük az (akkori) kor „kimondatlan kérdését” a szöveg mai jelentésében: az, hogy valami erkölcsi jellegű, csakis a megnevezés világosságának kategóriájával közelíthető meg; az, hogy valami az írástudók problémája, csakis az írástudói zavar megvilágosításán keresztül közelíthető meg. A kor lelke mai hozzászólásaiból ennek a zavarnak három alapváltozata olvasható ki: a) az apokalipszis-lét mindent elárasztó nyomása alatt a menekülési utat a világvégetudat odújában keresgélő írástudó (Karátson Gábor, Szilágyi Ákos); b) intelem arról, hogy már magával a megszólalással is csak a félreértéseket növelheti ma az írástudó (Darányi Sándor); az új tényékhez új fogalmakat kereső, az ősi alapkérdésekkel továbbra is megküzdő írástudó (Lányi András, Németh G. Béla, Poszler György). Van egy negyedik, valójában mindhárom változatot magába sűrítő közelítés is, amely valamiben mégis sajátos: felismerve a korban az árulás jellegadó voltát, arról töpreng, hogyha a korábbi kategóriákkal már nem, akkor ma vajon melyekkel írhatóak le a szellemi-erkölcsi életben maradás feltételei (Balassa Péter). 8. Mi változott meg? Ha korunk nem apokalipszis utáni kor — ugyanis folyamatosan benne vagyunk —, akkor nem mondhatjuk azt sem, hogy korunk az írástudók árulása utáni korszak, mert e tekintetben is ugyanúgy benne vagyunk az árulásban. De akkor haladhatunk-e egyáltalán tovább?; milyen kérdések és feleletek, valóság és fogalmak mely ösvényein? Tudjuk, Auschwitz az apokaliptikus létnek nem metaforája, nem is ténye, hanem — mint Kertész Imre elmélkedett róla — egyetemes példázata; ezért — teszem hozzá — egyben alapmítosza századunk lezáratlan, folyamatos apokalipszis-változatainak is, a Gulagtól és Recsktől Szad- dám Húszéin tömeggyilkos akciójáig, merényletek és népirtások századvégi iszonyatában, miközben a láng terjed a kiszáradt tarlókon. Ilyen közegben kellene megszólalni az írástudónak, az elbeszélés evangéliumi gesztusával nevezve meg az apokalipszis folyamatos jelenvalóságát? Vannak más különbözőségek is a hatvan év előttihez képest, amit föl kell 34
