Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Gál Sándor: Jelentés a folyónak (regényrészlet)
férfi-hímtagok. Pattognak a letört kalászok, ártatlanul. Az érdes kukoricalevelek, akár a borotva; felnyisszantják a kéz bőrét. Halomba öntik a földön a kukoricát, vagy ha van fogat, a szekérre. A szekerek oldalát deszkával magasították, hogy több férjen rá. A lovak fel-felharapnak egy-egy elejtett kukoricacsövet, a zabla habot vet a szájukban, s a fehér hab lehull a száraz földre. Azok a kukoricacsövek! Az a mozdulat, ahogy az asszonykéz megmarkolja! S az a hőség a kukoricatábla közepén! Megszalad tőle a vér. Eldőlni a sorok között, megtámasztani a napot féllábbal, összefonódni és teleszórni fél Európát kiköltetlen kölkeinkkel. . . Csak a kéz jár, csak a gondolat jár, csak a vér tódul az erekben bolondabbul, csak a nap süt a zizegő kukoricaszár között forróbban szeptembernél. Pitt-patt. És ismét: pitt-patt. Óriásivá nő a táj, ha valaki rája lép. S a tábla végén. — Ha így haladunk, itt ér a dér. — A hó is. S este lámpafénynél cipelik a szárítókba a fosztott tengerit. Fel, egyre magasabbra! Erőséknél, Nagyéknál, Törökéknél, Vargáéknál, Kovácséknál, Kecskéséknél, Sütőéknél, Tárnokéknál, Lukácséknál, Marcsáéknál, Ölveczkiéknél, Ölvediék- nél, Páléknál, Kis-Kisséknél, Vargáéknál. .. A lámpák szentjánosbogarai görnyedező hátakat, nyögő alakokat borítanak a sejtelmek és a babonák félhomályába. Forgószél-emlékeket temetnek, forgószél-emlékeket élesztenek. — Hallottátok, amikor . .. — Láttátok, ahogyan . .. S a mese hátborzongató suttogása: „Holtnak holt a barátja, nyisd ki barátom az ajtót...” — S kinyitotta? A mesélő: „Előbb letette az egyik lábát, mert ravatalon feküdt, aztán letette a másik lábát...” — A lány mit csinált? A mesélő: „A lány már majdnem elájult a félelemtől”. És ekkor megint kopogtattak az ajtón: „Holtnak holt a barátja, nyisd ki barátom az ajtót”. Pontosan éjfél volt... Az egyik lány borzadva felsikolt. A többiek röhögtek. — Csak meséld. — Mondd tovább! De a félelmet már nem lehetett visszaterelni a barlangjába. Odaült a táncoló, sárga lámpafény köré, a fényudvar szélére, kísértetnek. Egy csendes, fülbe súgó hang: — Ne félj, hazakísérlek. Egy pillanattal később a lefosztott kukoricacsuhé boldogabban zizzen ... Erős Dániel a meglebbenő lámpafényt nézi. Megdöglött Hóka csikaja, mondja a lámpafénynek hangtalanul; mintha ma este a falu minden kukoricáját őbelé öntötték volna. Ezerszer ezer mázsa súlyt érez a mellében. „A Hóka csikaja megdöglött...” 26
