Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Zalán Tibor: Mos, főz, vasal, takarít, iszik, ledől (élettörmelék)
(takarít) Ezt nevezem perverziónak. Még élvezem is a porszivózást. Ahogy zümmög és ide-oda lóbálja azt a hatalmas ormányát. Meg, közben lehet gondolkodni. Akkor is, ha nem érdemes. Gondolkodni mindig érdemes, te mafla. Más kérdés, hogy miről érdemes gondolkodni. Egy szép fényes estélyről, amikor az ember lánya nagyestélyiben siklik a parketten, erről nyilván érdemes gondolkodni. Karján egy hercegi felségnek. Egy kaján hercegi felségnek. Egy majdnem kujonnak. A lakájok pezsgőt hordanak hosszú szárú pohárban körbe. Nem hosszú szárú az, hanem magas talpas pezsgőspohár. Arcunkon álarc, merthogy ez egy álarcos bál, diadé- munk győzedelmesen csillog a hercegi felség szemében. Már minden nap utálok bemenni dolgozni. Elszemtelenedett a világ. Ezek a kis titkárnőcske lányok olyan rövid szoknyákban flangálnak odabent, hogy kilátszik a bugyijuk meg az összes micsodájuk. Még az a jó, hogy egyáltalán hordanak bugyit. Végigmérnek, összemosolyognak a hátam mögött. Azt hiszik, nem veszem észre. Az ilyesmit a nők, persze, hogy észreveszik. Diadalmas kis vigyorok. Nyilván engem lehet froclizni. Nem vagyok a főnökük. Ahhoz sem vagyok már elég fiatal, hogy összehozzanak az irodavezetővel. És éppenséggel nem vagyok elég öreg, hogy a főnökük legyek. Nem vagyok senki, akitől tartaniuk kellene. De én vagyok a hülye. A múltkor is bementem az S-modellbe, kinéztem magamnak egy állati frankó ruhát. Kicsit olyan kurvás, de ha mostanság a kurvás a menő, nekem is lehet, nem? Fölpróbáltam, az eladónak majd leesett az álla. Feszült rajtam, domborodott, ahol kellett, majd szétvetettem a kócerájt. Borzalmasan tetszettem — és magamnak is. Azután Peti jutott az eszembe, hogy mit szólna hozzá? Elképzeltem, hogy sandán méreget. Meg a benti lányok ugrottak a képbe, akik meg azért röhögnének ki, hogy az öreg tyúk miért hord tinicuccot. Hiába próbált rábeszélni a ruhára az eladó. Vettem helyette egy másikat. Egy szolídat. Úgy nézek ki benne, mint egy öregasszony. Ezt a drágalátos fiacskám mondta. Ráadásul az ára sem különbözik a két rongynak. És ez így megy újabban. Teljesen elveszítettem az önbizalmamat. Hagyom, hogy elmenjen mellettem minden. Az élet, csupa rongy betűkkel. Nem merek belenyúlni semmibe. Persze, nem csak emiatt nem szeretek bejárni. Mindent utálok lassan odabent. Az egésznapos tengéslengést. Nem kapok jó melókat se. A jó melókat a férfiak kapják. Sokkal jobb üzletember vagyok náluk. De az nem lehet, hogy egy nő jobb legyen, mint ők. Soviniszták. Kommunisták. Fasiszták. Faszisták. Olcsó vagy. Le van szarva, magamnak vagyok az. Bezzeg, hogy tehetséges vagyok, és mégse vittem semmire, senkit nem érdekel. Egy tucatéletre tellett a fene nagy tehetségből. Legfeljebb. Valljuk be őszintén, még annyira sem. Már a gondolkodásom is közhelyes. Unom magamat. Az átlagnő átlagközhelyeit darálom. Munkahely, család — a fenét család, csak egy kölyök, éppenhogy nincs család —, házimunka, konkrétan most ez a porszívózás ... a sarkokat is rendesen, porszem ne maradjon, még megszólnak . . . ugyan kik szólnának meg, nem jár ide a kutya se, már én is eljárok a tulajdon lakásomból, ha találkozni akarok valakivel, férfival persze, no, abban sincs sok örömöm, eljött az idő, amikor nekem kell harcolnom értük, a megtartásukért. . . harcol a rosseb egy férfiért. Beérjük azzal, ami van. Pardon, aki. Aki van. Aki nincs, megyek ... a másik szobába. Át. Attól tartok, nagy sznob lettem az utóbbi időben. Vágyódom arra, hogy autóval eljöjjön elém valamelyik pasim, bezörögjön az iroda ablakán, én kinézzek, jé, már itt vagy, azonnal jövök, csak el kell még egy telefont intéznem (ez is hülyeség, mi az, hogy 14
