Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Tüskés Tibor: A parabola-novella (Mészöly Miklós: Az árnyék)

az Éden kertje; az édesvizű tóból kiemelkedő sziget: a tiltott fa, a jó és rossz tudás fája; az árnyék: a csábító kígyó. Mészölynél is az asszony látja meg először a szigetet, az árnyékot, azt, „hogy a fa élvezhető, tekintetre szép és csábító a tudás megszerzésére”. Ettől a ponttól kezdve azonban lényegesen eltér egymástól a biblia és a novella története és mondanivalója. A Bibliában az asszony vesz a gyümölcsből, a novellában a férfi ragadja meg a „kihívó ajándékot”. A Bibliában az asszony ad a gyümölcsből, a novellában az asszonyt imája megoltalmazza a rohanó csorda csörtetésében. A Bibliában az asszony a gyöngébb, a novellában az asszony keresi és hívja a férfit. A Bibliában az asszony a csábító, a novellában a férfi bűnhődik. A Biblia az asszony, a nők gyarlóságát állítja előtérbe, a novella „rehabilitálja” Évát, a nőket. Tudjuk, mindez látszólag leegyszerűsítésnek hat. Értelmezésünkről nem is mondunk többet: az egyik lehetséges értelmezés. De ha nem akarjuk beérni azzal, hogy a novella Chirico képeire emlékeztet, hogy benne tárgyszerű elemek és álomképek vegyülnek, hogy Az árnyék „transzcendenciába átcsapó novella”, akkor az elemzésnek valamilyen irányban el kell indulni, és valahová el kell jutni.

Az árnyék stilizált írás: elszakít a hagyományos epikai előadásmódtól, és visszaköt a leghagyományosabb történethez, a Bibliához, a legegyetemesebb gondolathoz, a férfi és az asszony kapcsolatához, az ember egyik legegzisztenciálisabb kérdéséhez, a bűn és az alázat, a kísértés és az ima viszonyához. Mészölyt más műveiben is sokat foglalkoztatja a bűn és az erény egymáshoz való viszonya, valamint a véletlen, a sorsszerű cselekvés, az action gratuite szerepe az ember életében. Az író látszólag kívül marad a történeten; a megfigyelő helyzetéből, kommentár nélkül mondja el a cselekményt. A novellában reális mozzanatok, tárgyias tények és álomszerű, sejtelmes motívumok, szimbolikus utalások keverednek egymással. A lelkiállapot rajza szemmel láthatóan sokkal fontosabb az írónak, mint a valósághű elemek ábrázolása. De nem annyira, hogy az atmoszféra, az életérzés elnyomná az írás kihüvelyezhető intellektuális tartalmát. Egyetlen novella is alkalmas, hogy megéreztesse az író világképét, világmagyarázatát. Ebben a világképben kiemelkedő hely jut az irracionális elemeknek, a transzcendenciára és a hitre, az alázatra és az imára, mint végső érvre és erőre történő hivatkozásnak.

Az árnyék nem egyetlen fogalommal behelyettesíthető, szimbolikus írás, hanem jelképekkel, rejtett utalásokkal, célzásokkal át- meg átszőtt novella. A kifejezési eszközöket, a nyelvi közeget a mondandónak, a „meditációs célnak” rendeli alá az író. Az előadásmódban, a nyelvi megformálásban, az ábrázolási eszközökben, a tipográfiai jelek használatában semmi szokatlant nem találunk. A novellában leírás és párbeszéd váltakozik egymással. A szerkezeti elemek jól elkülöníthetők egymástól, a különféle cselekménymozzanatok többnyire ellentétes viszonyban vannak egymással: a bevezetés idilli képét megzavarja az édesvizű tó váratlan fölbukkanása; az asszony reagálásaival ellentétbe kerül a férfi viselkedése; a csorda támadását megfékezi a nő imája... Apró, valósághű részletek, pontos megfigyelések sorakoznak egymás után. Párbeszédei, valamint a leírórészek szavai, mondatai inkább az egyszerű, köznapi beszédhez, mint a cifra, irodalmias megnyilatkozáshoz állnak közel. A lelkiállapot rajzát, a szereplőket betöltő életérzést a dialógusokat kísérő különféle utalások, határozói igenevek fejezik ki: „iszonyodva”, „elbizonytalanodva”, „nevetve”, „reménykedve”, „kiáltva” ... Kis és nagy dolgokat állít egymás mellé az író: az összehasonlításban vagy összezsugorodnak a jelentősnek hitt tények, vagy a „kinagyítás” jelképes tartalmat ad a tárgyaknak. A visszatérő motívumok is szimbolikus tartalmat hordoznak. Az álomszerűséget, a lírai hangoltságot leginkább a metaforákkal, jelzőivel („kihívó ajándék”, „pikkelyes habok”), eredeti képeivel („apró hullámai lágy ezüstpapírként gyűrődtek”), meghökkentő hasonlataival („Egyszerre úgy nézett összekulcsolt kezére, mintha már nemcsak az ő tulajdona lenne.”) teremti meg az író. S egy-egy furcsa, meghökkentő, „kibicsaklott” mondattal, fordulattal: „Hihetetlenül megnőtt és mégis áttekinthető maradt a táj, amiből nem lehetett kilépni.” „Végül is belátta, hogy csalja magát: egy kifosztott szigetet vallat.”

Az írót az elbeszélésben nem formai problémák érdeklik elsősorban. Mészöly Miklós úgy újította meg az epikus ábrázolás eszközeit, hogy mindent a mondandónak, emberképének, életérzésének, világértelmezésének rendelt alá. A régi tömlőbe új bort töltött.

39