Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Horpácsi Sándor: „Pannónia más ország”? (Tüskés Tibor: Tájak, emberek)

ember figyelmesen elolvassa ezt a jegyzőkönyvet, akkor lépten-nyomon találkozik Stomm Marcell (sic!) aljas, csirkefogó gazemberségével. Mert ahelyett,- hogy beismerné, hogy az egyenes utasítására ennyi és ennyi embert vettek őrizetbe és végeztek ki, köntörfalaz, szépítget és csúszómászó-módra igyekszik a felelősség alól kibújni. Ezért külön akasztófát érdemel. Mégis mielőtt felakasztjuk, arra vonatkozóan még egyszer ki kell hallgatni, és azokról a részekről, amelyeket elismer, élesebben és konkrétabban felvenni tőle a jegyzőkönyvet. Péter Gábor.”

Ma, amikor a nép- és a katonai bírák tucatjai igyekeznek bebizonyítani, hogy a törvényesség legfőbb őreiként és a legtisztességesebb módon lefolytatott tárgyalások után küldték bitófára és börtönökbe emberek százait és ezreit, felmerülhet bennünk a kérdés: valóban tiszta lelkiismerettel és jogászi felkészültséggel a hátuk mögött nyilatkoznak? Mert Stomm Marcel példája nem egyedüli. Volt honvédtisztek és tábornokok százai álltak a nép- és katonai bíróságok előtt Magyarországon, Jugoszláviában és a Szovjetunióban, kirendelt és kiválasztott vádló tanúk vallomásainak kereszttüzében, fehémeműügynökök- ből, kistisztviselőkből, az értelmiségi lét perifériáján mozgó irodalmárokból „előlépett katonai szakértők” megsemmisítő vádjai előtt, kiket inkább irányított a bosszúvágy, mint az igazság felderítésének igénye. A gyűlölet pedig rossz tanácsadó. Kár, hogy ez senkinek sem tűnt fel akkor és ma. Talán eljön az idő, amikor független és pártatlan, szakmai tudással felvértezett bírák veszik elő múlt fél évszázadunk pereinek dokumentumait, hogy ha megkésve is, de legalább erkölcsi elégtételt szolgáltassanak a meghurcol- taknak, meggyilkoltaknak, mert Stomm Marcel mellett még sokan sorakoznak! Olyan katonák, akik csak azért kerültek a bíróságok elé és indultak onnét a börtönökbe, illetve a halálba, mert úgy vélték, esküjük kötelezi őket! Talán rádöbbenünk egyszer arra, hogy a felelős és a bűnös között nagy a különbség! Ha csak ennek a megértéséhez segít hozzá bennünket Stomm Marcel emlékirata, már akkor megérte közreadni, még így is, kissé csonkán és több helyütt elírásokkal, hibákkal együtt is. (Magyar Hírlap Könyvek)

Szakály Sándor

„Pannónia más ország”?

Tüskés Tibor: Tájak, emberek

Sokszor hallottam, de sokáig nem hittem el, hogy „Pannónia más ország”. Nem hittem Veres Péternek, aki lesajnálva, figymálóan írt a „katolikus, szolgalelkű” dunántúli jobbágyról, mint

ahogyan Váci Mihálynak sem, aki szerint „keletről jön a szabadság”. Később — éveim szaporodván

— eljutottam Pannónia tájaira, városaiba í — ezekről szól Tüskés Tibor új könyve —, s meg- éreztem (anélkül, hogy A Dunán-inneniségemet megtagadnám, vagy éppen szégyenleném), hogy a történelem kegyetlen, más és másként faraghatja meg egy táj arculatát, légkörét, kultúráját. Példát is mondok, igazolva Tüskés Tibornak egyik szép írását (Két szomszédkastély). Hiába nőttem föl és élek ma is egyik ipari városunkban, azt, hogy egy kultúrának szerves része az ipari civilizáció, — tehát az a mód, ahogyan a javakat megtermeljük és fogyasztjuk — Széchenyi István nagycenki kastélyában értettem „föl”, meg teljes mélységében. Igen, a „fényes” Esterházy hercegnek maga Haydn muzsikált, büszkén mutogatják az ágyat, amelyben Mária Terézia aludt, valóban lenyűgöző az a pompa, rafinált ízlés, amely a tájat is a palotához idomította Fertődön, szívemet mégis az első mozdony és a praktikus mezőgazdasági (és más) gépek dobogtatták meg, noha magam is bölcsész vagyok. Ott, a nemesen egyszerű és mégis előkelő nagycenki kastélyban

— és a Széchenyiek kriptájában — értettem meg Kossuthot, miért is nevezte, „legnagyobb magyarnak” nemes ellenfelét.

Mindez persze lehetne — akár — magánügy is. Csupán ki akartam fejezni, hogy miért is értem meg, miért értek egyet Tüskés Tiborral, amikor oly nagy szeretettel ír szűkebb szülőföldjéről Zaláról, Baranyáról, Tolnáról, a Balatonról, egyszóval Pannóniáról. Azt a világért se állítanám, hogy Magyarország értékesebb fele a Dunántúl (semmiféle kizárólagosdinak, sovinizmusnak híve nem vagyok), de azt igen, hogy pallérozottabb, a történelmünk által jobban megkímélt, tehát európaibb. Mert, aki járt Sopronban, Győrött, Pécsett, vagy éppen a táci gorsiu- mi római romvárosban, az előbb csak ámul, s utána irigykedik. Vagy éppen szomorkodik, hogy mi mindent pusztított el a Duna—Tisza közén, föl egész Kassáig a török. Ide kívánkozik egy másik élményem — a lőcsei. Ez a legatyásodott, koszlott (akkor még), „elszocialistázódott” kis városka (Mikszáth regényét is olvasván) döbbenti rá az embert, hogy a magyar hajdanán városi is volt, a kor (középkor) színvonalának megfelelő urbanizációval (beleértve az infrastruktúrát, demokráciát is) városokat épített és lakott.

Lám — érem tetten magam — tisztem szerint Tüskés Tibor könyvéről kell szólnom, s a saját emlékeim, élményeim tolulnak toliamra. De úgy hiszem, hogy ez Tüskés Tibor dicsérete is, nincs a szerző szándéka ellenére. Mert Tüskés, miközben leír, emlékeket elevenít föl, igenis látni tanít, s némi pátosszal (de ezt se szégyenlem) elfogult (lokál)patriótizmusra, hazaszeretetre.

95