Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Imre László: Grezsa Ferenc: Németh László Tanú korszaka

neti összefoglalása. Persze, fontos dolgok maradnak kívül a három monográfia keretein. Le nem becsülhető a 25-tel induló pályaszakasz, sőt az sem, ami a hivatalos pályakezdést megelőzi élet- rajzilag, akár zsengék formájában. Hasonlóképpen lényegbevágó dolgok születnek az 50-es, 60- as években is, mind a dráma, mind az esszé, mind a regény műfajában. Mégis: az 1930-at követő két évtized szinte minden fontosat magába foglal, eszmeileg is, művészileg is. Ezen belül is külön súlya van a Tanú korszaknak, hiszen csaknem mindaz, ami a gondolkodó, „vallásalapító” Németh László pályáját markánsan jellemezhe- tővé teszi, ettől az évtizedtől veszi kezdetét. Minden, ami később, némileg módosulva, meghatározóvá válik, félig készen vagy készen ott áll a Tanú műhelyében. Az irodalomtörténész eme furcsa, visszafelé „haladás”-ának, visszafelé nyomozásának értéke, haszna éppen abban nyilatkozik meg: a későbbi fejlemények, alakulások nagy mértékben meg is magyarázzák a 30-as évek mozgalmainak és műveinek erejét és gyengéit.

Grezsa Ferenc módszere hasonló az előző két könyvben alkalmazotthoz. A műveket, fogadtatásukat és utólagos értékelésüket szembesíti. Önálló és részletező műelemzésre (sajnos) kevéssé vállalkozik. Talán azért, mert a Gyász-ról például szép számmal születtek nagyigényű analízisek. Talán azért, mert nem akarja áthelyezni a hangsúlyt a műelemzésekre. Elsősorban a gondolati, erkölcsi, művészi, irodalompolitikai szerepvállalás és teljesítmény folyamatrajza érdekli, amelynek végigkövetését megzavarhatná, ha egy-egy műnél hosszabban időzne el. Életrajzból is szívesen vettünk volna többet, hiszen a jelek szerint minden lehetségesét tud Németh Lászlóról. Ebben esetleg terjedelmi okok korlátozták, vagy talán a magánélet bemutatásában jó ideig kötelező diszkréció.

Az bizonyos, hogy az önkorlátozó, egyetlen feladatra koncentráló magatartás, vállalkozás ezúttal is teljes sikerrel jár. Grezsa Ferenc új műve is a legjobb értelemben tudományos munka: a teljes anyag ismeretében, figyelemmel kísérésével készült, gondolatmenetei okadatoltak, összegezéseinek mindig megvan a szükséges fedezete. Ugyanakkor érthető és olvasmányos is. A mindenkori Németh László-szakirodalom számára vannak időtálló eredményei, például a Tanú korszak periodizációja. Az előző könyvekhez hasonlóan Grezsa Ferenc itt is (bár birálói apolo- getikus beállítottsággal vádolták) tárgyilagos, higgadt, a tényeket mérlegelő historikus. Megtudjuk tőle, hogy ki mindenki nevezte polihisztornak (gáncsolólag), módszeresség és kiérlelt terminológia nélküli, „metaforitisz”-ben szenvedő eszmeteremtőnek Németh Lászlót, bölcseleti iskolázatlanságban, rendszeralkotásra való alkalmatlanságban marasztalva el. Ugyanakkor pontosan látja, hogy nem a szakfilozófusok, hanem a Rousseau—Tolsztoj—Gandhi-féle gondolkozók között kellene keresnünk a helyét: „Németh László Tanú-ja a magyar gondolkodás történetében is figyelemre méltó teljesítmény. Nem any- nyira egyes eszméinek eredetiségével, mint inkább „kompozíció”-jával: életképes irányok egy- bekötésével, a műveltség veszendő egységének őrzésével. Ama termékeny kölcsönhatás révén, mely az ember- és társadalomképben „minőség” és „mennyiség”, antropológiai gondolkodás és (kultúr)történeti szemlélet, vallásos-egzisztenci- alista etika és platoni ideaként értelmezett szocializmustan közt létesül.”

Grezsa Ferenc kitűnően látja, hogy Németh László vállalkozásának gyökere, oka, magyarázó elve a 20-es évek magyarországi válságában keresendő. (De soha nem téveszti szem elől az európai forrásokat, hátteret, hiszen A megújuló gondolkodás eredői és irányai című fejezetben szinte pontról pontra veti össze Németh László eszméit Ortega, Jaspers, Spengler, Gide, Dilthey és mások gondolataival, hol az eredetet kutatva, hol a párhuzamosságot mutatva ki.) A 20-as években, nemcsak Trianon és a teljesen új magyar állapotok folytán, hanem belső fejlődési okokból is, új „kultúraalapítás” vált időszerűvé. Hasonló feladat előtt állt a XVIII—XIX. század fordulójának magyar irodalma. Amikor is Bessenyei, Kazinczy, Berzsenyi, Kölcsey és mások, költők, műfordítók, polihisztorok, írók, politikusok művekkel, mozgalmakkal és intézményekkel teremtették meg a XIX. századi nagy kibontakozás és felvirágzás lehetőségét. (Az analógia ott lappang Németh László Berzsenyi- és Széchenyi-kultu- szának, s egész XIX. század iránti érdeklődésének mélyén, de belejátszik az orosz irodalmat alapító, újraalapító Puskinhoz való vonzódásában is.) Ilyesfajta újraalapítás látszott indokoltnak 1918—1919 után. Részben ez az alapja a Babits—Németh ellentétnek. Babitsék, nyilvánvalóan, a Nyugat alapító elveinek jegyében építkeznek tovább, az új nemzedék, mely a megváltozott körülmények közt keresi szerepét és az új helyzetre való új válaszadás módját, élőbbről és más alapokról indul. (A Nyugat első nemzedéke felől nézve ezért látszott Németh László terve nagyzási hóbortnak.)

A Tanú korszaknak azonban nemcsak jellegét magyarázza a kultúrát újjáalapító szándék. Ez adja a korszaknak, s ez adja Grezsa Ferenc most megjelent könyvének időszerűségét is. Ez utóbbinak csak egyik érdeme, hogy szétválasztja a Tanú tévedéseit és eredményeit, idejétmúlt és időtálló elemeit. A másik: rádöbbent arra, hogy 1991-től, mától ismét halaszthatatlan feladat a magyar kultúra újraalapítása. Ami (így vagy úgy)

93