Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Cseke Péter: A szellemi otthonteremtés igézetében (Beszélgetés Kovács Géza erdélyi képzőművésszel)
azok az erők, amelyek beígérték, hogy véget vetnek a szabadság-ünneplésnek? A költő Markó Béla és a műfordító Gelu Päteanu sem gondolta azonban, hogy szavuk — számolnunk kell a kora tavaszi fagyok rügydermesztő pusztításával —- olyan hamar véres valósággá válik. Még aznap Szatmáron, aztán Marosvásárhelyen. Később Päteanu meneküléséről kaptunk hírt, majd az ispánkúti Petőfi-plakett megcsúfolásáról. Vagyis: a szabadságeszmény újabbkori meggyalázásáról. Ennyi talán háttérrajznak bőven elegendő. — Barátaid szűk szavú emberként tartanak számon, Géza. Azt szeretnéd — ami teljesen érthető —, hogy alkotásaid beszéljenek helyetted. Most azonban a közvetlen megnyilatkozás elkerülhetetlen. Miből meríthet erőt ezen a tájon a magányos hadakozó, aki hol a szabadság hiányát, hol pedig annak megcsúfolását kénytelen átélni? — Hadd kezdjem egy kicsit távolabbról, jó? Amikor Segesvárra kerültem, azt mondtam: ez tényleg egy meseváros. Rendkívül meghatott a szépsége. De valahogy nem tudta a lelkemet megnyitni, vagy pedig ő nem tudta azt a belső kaput kitárni előttem. Minden szépsége és barokkos mozgalmassága ellenére egyszer csak szembe találtam magam azzal a zártsággal, ami előtt megtorpantam. Sehogy sem tudtam rájönni, miként hatolhatnék be a dolgok lényegbeli struktúrájába . . . — Ha jól értem fejtegetésedet, akkor ez a középkori hangulatú város — épp a maga zártságával — életre hívott, aktivizált benned egy egészen más jellegű értékvilágot; amelyik lehetővé tette számodra, hogy a magad szabadságeszményét megélhessed .. . — Akkoriban fedeztem fel azt a világot, amit a gyermekkorból kilépve magam mögött hagytam... — Hol is ...? — Székelyszentkirályon, ahol 1938-ban megszülettem, mindössze két évet éltem; aztán nagy bátyámékhoz kerültem a szomszéd faluba, Tiboldba . . . — Nem mindenki ismeri ezt a Hargita alatti települést. . . — Mindkét helység Székelyudvarhely mellett van, a Bosnyák patak völgyében, mely párhuzamos a Nagy-Küküllőével. .. — Miként kerültél onnan képzőművészeti főiskolára? Egyáltalán: hogyan alakulhatott ki ott kapcsolatod magával a képzőművészettel? — Gyermekkoromban nagyon sokat kellett dolgoznom. Kulákká nyilvánított nagybátyám portáján úgyszólván ki sem látszottam a tehenek farától: a gondozástól a fejésig minden rám hárult. Azzal próbáltam könnyíteni a lelkemen, hogy amikor csak tehettem, rajzoltam, barkácsoltam. Ebből a rabságból valóságos felszabadulást jelentett számomra a marosvásárhelyi képzőművészeti középiskola, melyet bátyám tanácsára végeztem el, aki hozzám képest „világlátott” ember volt, mert megfordult Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben ... — Milyen volt akkoriban a vásárhelyi iskola? — Igazi demokratikus szellemű intézmény . . . Nagy Pálra emlékszem mindenekelőtt, mert ő volt a legmelegebb, legtapintatosabb pedagógus, ő hozott új szellemet abba az iskolába. Az is sokat számított, persze, hogy idejekorán felismerte tehetségem természetét, és megpróbált hozzásegíteni a kibontakozásomhoz vezető úthoz. Megbecsüléssel gondolok ugyanakkor Barabás Istvánra, Bordy Andrásra, Izsák Mártonra, Piskolti Gáborra . .. — 1959 és 1965 közé esik főiskolás korszakod: nem éppen irigylésre méltó periódus. Válsághelyzetet éltünk át mindannyian, amiből nehéz volt a kilábalás . . . — Igen, de aztán mégiscsak megindult a jégzajlás . . . — Azt a periódust részben már magam is Kolozsvárt éltem át. Talán nem tévedek, amikor azt mondom, hogy közös eszmények jegyében indultunk. Te akkoriban miként képzelted el művészi pályádat? — Van Gogh, Nagy Imre meg az impresszionisták hatására úgy gondoltam, hogy csak megyek, és festek ... — No de ’65-ben kineveztek tanárnak . . . 76
