Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - N. Horváth Béla: Népdalmotívumok József Attila költészetében

Nem folklorisztikus jellegű szövegben, a Flóra hexamétereiben is felbukkan egy motívum: „E csevegő, szép olvadozásban a gyászt a szívemről, / mint sebről a kötést, te leoldtad — újra bizsergek.” A versrészleten végighúzódó párhuzam, a tavasszal újjáéledő rügyekben „bizsergő” természet képe és a halált leküzdő, feléledő ember között, a megdermedt életet a szívet körülfogó gyász képzetével érzékelteti. Lehetséges persze, hogy a művészi invenció talált rá e képre, ám az is lehet, hogy az emlékezet ismét segített. A következő népdaltöredék művésziségéhez nem férhet kétség: „Fehér ruha a fejemen / Fekete gyász a szívemen.” A motívum a Bartók-gyűjtemény egyik darabjában is előfordul:

Azt akartam én megtudni,

Szabad e másét szeretni.

Tudakoztam, de nem szabad, így a szívem gyászban marad.

Szólni kell még két, az előbbiektől eltérő, utalásértékű — a versbe nem művészi szövegtöredékként beépülő — motívumról. A József Attila által is ismert gyűjtemények mind közlik a Három árva című balladát vagy dalszerű változatát. A Temetés után egyik sorát lehet, hogy ez a cím alakította így: „Csak ültünk ott, mi három árva, / ki-ki magában, egyedül.” Persze maga az életrajzi tény is ez, a József-gyerekek hárman maradtak árván, ám a folklóralkotás is az anya hiányát, a visszavonhatatlan árvaságot panaszolja. (A vihar után tisztuló eget megjelenítő kifejezések — „oszladozni”, „fölfakadt” — egyébként emlékeztetnek a balladában megszólaló anya szavaira.) Ugyancsak utalásértékű a többször is előforduló „szerető”. A folklórban ez a szó a párkapcsolat kifejezésére szolgál, a mai, szexuális értelmezés nélkül. A József Attila-versekben is mindig ebben a jelentéskörben szerepel, de a legtisztább formában a Szegényember szeretője verszárlatában érvényesül. Korai, adys hangzású versben (Útrakészség) a motívum hasonló, magányos állapotot ír le, mint majd a Tiszta szívvel híres soraiban: „Nincsen semmim, s kire hagyjam, / nincs szeretőm mit tagadjam.” Persze, ebből a tagadásból még az önsajnálat hallatszik. Három évvel később viszont a konok dac veszi lajstromba a megtagadni való értékeket. A „se csókom, se szeretőm” fogalmait éppúgy átszínezi a lázadás, mint a nyitósor egyébként állapotrögzítő megállapítását. Az Együgyű ének ben ismét a vágyakozás hangján szólal meg a motívum: „Ha volna szeretőm, én is nagyon szeretném / Éppen mint medrét a folyó” A vers korábbi szakaszában a „szép szeretője” alliterációs kifejezés a közismet dalra is emlékeztet. A hetedik életsorsot mintázó szerkezetében a nőkapcsolat helyén ugyancsak ez a motívum áll, összefoglalva a férfi-nő viszony megannyi módozatát, amit aztán a versszak részletez is: „Szerető után ha járnál, / hét legyen ki lány után jár.”

63