Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - N. Horváth Béla: Népdalmotívumok József Attila költészetében
vezéreltetve. A már szinte túláradó érzelmek egy panteisztikus képben jutnak el a magaslatokig: Este van, mindent körüláll a csillag, lásd a mindenség aranyos kalitka, benne itt vagy én csevegőm, oh itt vagy rabmadaracskám. Eltérő korok világszemlélete ötvöződik ebben a képben. Sejthetően, a „rabmadaracska” metaforát és az azt megelőző sor kifejezésmódját a régi magyar költészet inspirálta. A kozmikus bezártság érzete viszont jellemzően XX. századi és József Attila-i is. Igaz, az ilyen szemléletnek formát adó versekben a csillagok rácsként fénylenek (Eszmélet), rozsdás, durva vastőrökként jelenik meg (Ős patkány terjeszt kórt. ..), azaz egy kegyetlen, börtönvilág részei. Ebben a versben szelídek és bearanyozzák fényükkel a mindenséget. Ily módon a „mindenség aranyos kalitka” oxymoron jellegű kép nem a totális bezártság élményét tolmácsolja, hanem a kedves „rabmadaracska” létezési terét vetíti ki a világra, a mindenségre. Ez a modern költészet látásmódja szerint összeálló világábrázolat egy tradicionális motívumot rejt magában. Az „aranyos kalitka” ugyanis — nem kizárva, persze, a régi magyar költészet hatását — a népi szerelmi líra visszatérő képe. Kisebb eltérésekkel több gyűjtemény darabja ez a dal: Gyere be gyere be gyönyörű kis madár Csináltattam neked aranyból kaliczkát Aranyból kaliczkát, ezüstből ajtaját Ezüstből ajtaját, gyémántból vályúját. A motívum jelentésköre a két versben hasonló. Az sem kizárható, hogy József Attila versében valamely, az emlékezetében megőrződött népdalból vagy töredékből származott át a kép. Erre utal egyébként a kézirat is, amelyen a „rabmadaracskám” helyén még a „kis madaram” áll. Az utolsó Flóra-versek közé tartozik a Száradok, törődöm. Az új világ reménye ez időre már szétfoszlott, a szerelem csak egy-egy utalásszerű kívánságban (Sas, Csak most. . ) jelenik meg. A pusztulás képei és a létösszegzés versei következnek. A Száradok, törődöm fiziológiai leírásai is a test pusztulásáról adnak számot. A szomorú testi valóságot nem ellensúlyozza a múlt, az ifjúság sem, hisz az emlékezet ezt a minősítést kapja: „gyors emlék-pojácák”. Az élet ebben az értékelésben véglegesen múlt időbe tevődik át, s az összegzés — hasonlatosan más ilyen szándékú versekhez (Tudod, hogy nincs bocsánat, Karóval jöttél stb.) negatív végeredményű: „mily bolondul éltem”. Ezután következik a záró versszak, amely ismét a jelent ábrázolja, s szinte fordulatként a szép illúziót, a jövőt: Nehéz ez a bánat nem bírja az elme. Ifjits meg, bocsánat! Flóra szép szerelme! S ebben a verszárlatban is rábukkanhatunk egy népdaltöredékre. A bánat a szerelmi költészet és a keservesek gyakori témája, és az ezt tükröző motívumok is típusra jellemző módon ismétlődnek. A megjelenítés mikéntje, a bánat nagyságának, elviselhetetlenségé- nek kifejezésében mutatnak csak eltérést. A József Attila-vers képzete ugyanilyen formában felfedezhető egy viszonylag közismert népdalban: „Bánat, bánat be nehéz vagy (Be rég, hogy a szüvemen vagy.” A folklórban a bánat nagyságát térben, időben felnagyítva leggyakrabban természetközeli képekkel panaszolja a dalok lírai hőse. Aligha véletlen viszont, hogy József Attila az „elme” tehetetlenségével érzékelteti keserű sorsát. A „földerülő értelem” költője a kudarcot vallott elme nagyságrendjével teszi megfoghatóvá tragédiáját. A népdalihletés pedig nyilvánvaló, erről meggyőzően vall a kézirat. Az utolsó két sor egyik változata ezeket a szavakat tartalmazta: „az én rózsám kórót / szorít a szivéhez”. Nemcsak a kedves metaforikus megnevezése, hanem az elharvadás, elszáradás halált sugalló képe is a népdal művészi eszközeihez tartozik. 62
