Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 2. Kultúra és modernizáció, avagy arcvonások sötétben
Sándor Iván A karnevál harmadik napja — A kilencvenegyes esztendő — 2. Kultúra és modernizáció, avagy arcvonások sötétben 1. Miközben jelenségeket figyelek és okokat keresek, az új problémáknál is jobban érdekel az új helyzetbe került ember. (A héten Poszler Györggyel beszélgetünk, egyszer csak azt kérdezi, nincs-e bennem nosztalgia, hogy húsz év után újra színdarabot írjak. Nincs. Nem ellentétes ezzel az, hogy hónapok óta látok magam előtt egy színpadot: szélekről mélyülő árok; az első részben fellépő színészek egyik oldalról lefelé csúsznak, amíg el nem tűnnek a mélyben, a második rész szereplői a másik oldalon fölfelé kapaszkodnak, amíg vissza nem zuhannak; megjelenik — egy amolyan — Fortinbras, elmondja a zárómondatokat, de már ő is csúszik. És gyorsul az egész. Ez persze nem színpadi vízió. Erre nem színdarab építhető. Legfeljebb belobbant valami, ami az érzékeimet ilyen színszerű belső mechanizmusban működteti. De a homályban közben legélesebben arcokat látok.) Februári élményem — miközben végigsétálok a Körúton, betérek a könyvesboltokba, miközben otthon böngészem a lapokat, hallgatom a rádiót — az, hogy még érdeklődök. Még figyelem az arcokat, a reflexiókat. Érdeklődésem tárgya az ember abban az elmozdulásban, amelyben az egyes korok új jelenségei az emberitörténeti út változatlan modelljén belül korszakonként különböznek. De nemcsak az a dolgunk, hogy az okokat keressük és érdeklődjünk az új jelenségek iránt. Új fogalmakat is kell találnunk hozzájuk. Tegnap Hamvast olvasgattam. Gondolataival úgy vagyok, mint önmagámmal. Néha olyan távol vagyok (tőlem). Néha meg annyira közel. A régieket dicsérve írja: „Nagy előnyük volt fölöttünk, hogy olyan alkalmakra is gondoltak, amikor az idő nem kifogástalan. Számoltak a mutációkkal és a katasztrófákkal. Tudták, hogy az átlagos időknek átlagos theoriák felelnek meg. Válságos időkben azonban egészen más elméletekre van szükség. Ilyenkor mélyebbre kell nyúlni és többet kell mérni. A baj a nyakunkon. Lesz, ami lesz.” Egyik barátom azt kérdezi, hogy miért használok írásaimban annyiszor többes számot, miközben csak a magamét mondom? Valóban, nincs itt valami csalás? Mondjuk így: én ugyan nem vagyok képes egy kérdés megválaszolására, de lám, más sem; vagy: ha képes voltam kimondani az alkalmatlanságunkat, akkor (én azért mégiscsak) alkalmas voltam valamire. Töprengtem barátom megjegyzésén, arra jutottam, hogy számomra az „én” és a „mi” között feszülő táv amolyan 38
