Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 5. szám - Lászlóffy Csaba: „Változz természetté!” (kisregény)

be a nemzetes atyafiak, és akkor érzik igazán okosnak magukat, mihelyt négykézlábra ereszkedve járnak. Ilyenkor sok a lángoló kebel, a haza haladásáért szavalni kész. De az már zavarja őket, józan fejjel különösképpen, hogy nem csupán nemesembernek találták fel a könyvet. Nézzen körül gazdasági újításokra is hideg vérű, kis lelkű szomszédaim között: komolyabb olvasót vajon hányat talál? Olyat, aki ír, ne is mondjam! ... Az okos emberi társalgás hiányzik nekem. Szerencsére akadnak olyanok, a fiatalabbak közt is, akik értik és pártolják azt, amit egy nagyobb társaság érdekében cselekedni szándékoztam. Megmaradásunk és előrehaladásunk egyetlen fegyvere a tudomány, amely az ország minden lakosára kiterjed. (Ha Rómában általános lett volna a tudomány hatása, nem játszadozhattak volna kedvükre a Nérók és Caligulák.) A tudós társaság megalapításának nem az a célja, hogy minden polgár tudós legyen, hanem, hogy a legalacsonyabb rendű és rangú emberek is a társadalom javára fordíthassák a maguk képességét. A szegénység és a tudatlanság egy húron pendül. Éppoly boldogtalan az a nép, amelyik tudatlan, mint amelyik szegény. Márpedig a tudatlanságot csak úgy lehet felszámolni, ha mindenkihez tulajdon anyanyelvén szól az értelem. Erre fel megkérdezhetné tőlem, hogy a szegénység felszámolásához is szolgálhatok valamilyen üdvös recepttel?

Kint havas eső esett. A fakó messzeségre kéményfüst rajzolgatott ákombákomokat.

— A fű, fa nem elmélkedik, a kőszikla nem okoskodik; csak mi, emberek erőlködünk, perelünk az éggel, az idő viszontagságaitól sújtottan — nézett ki a házigazda a lehangoló délutánba. — Miért nem törődünk bele sanyarú sorsunkba, hogyha a mindenség részeiként bennünket is ugyanazok a törvények igazgatnak? A kétségek engem, beismerem, tartósabban lehervasztanak, mint a Berettyó-part növényzetét az ősz. De vajon nem azért van ez is, mert sok esetben természetes szabadságunktól megfosztva érezzük magunkat? Parancs jön Bécsből: Hódolj a felsőségnek! Holott aki megaláz, a természet igazsága ellen vétkezik.

A festő nem mondott se igent, se nemet; időnként megigazította, jobban a szemébe húzta sapkáját, hogy le ne essék a fejéről; így hát még bólintani sem igen tudott. A modell pedig csevegett szertelenül; az is lehet, hogy egy idő után a konyhában foglalatoskodó Annához (is) beszélt. Egy ízben arról is megfeledkezni látszott, hogy az ő portréját festik: szórakozottan felállt, bizonyára a dolga után akart nézni, a törött hegyű penna helyett hegyezni egy másikat. A piktor ezt is megjegyzés nélkül hagyta, fáradtan hunyorgott maga elé, mint aki a modell hiányát észre sem veszi.

A házigazda egy tányéron három fényes héjú aranypármen almával tért vissza. Mint akinek egy kis bűntudata van, meglehetősen színpadiasán emelte meg hangját:

— Jaj az élet gyönyörűségeinek, mihelyt csak okoskodásra, bölcselkedésre szorulunk! Egy testőr pajtásom jutott eszembe, akit — itt elkacagta magát, ez is hozzátartozott a rögtönzött szerephez — éjszaka is üldözőbe vettek a kétségek. Azt álmodta, hogy midőn az udvar misére ment a Szent István-templomba, ő nagyharanggá változott a toronyban. Huszonnégy ember húzta, ingatta fel-alá. Utána még több éjen át úgy érezte, hogy a nagyütő horpaszon veri, mely miatt zengedezni kezdtek sajgó oldalai.

Azt elhallgatta a vendég előtt, hogy pajtását is áttérítették a katolikus hitre; ahhoz előbb meg kellett volna kérdeznie: „A piktor úr milyen vallású?”

Vallási kérdésekről (vagy inkább az egyházzal folytatott belháborújárói) csak másnap kotyogott egy keveset; nem fennhangon, inkább motyogva, képletesen idézgetve innen- onnan, átélt lelki vívódásainak nemrég bevégzett gyűjteményéből, a TariménesbőX. Ekkor már eljutott hozzá az üzenet, a szomszéd birtokostól, néhai Szilágyi Sámuel szuperintendáns úr egyik fiától, hogy jó lesz vigyáznia a kétes jövevényre, ki előzetes bejelentés nélkül vendégeskedik nála.

— A lélek a test nélkül, igaz-e, egy mozdulást sem tehet? — cammogott ki a konyhába posztópapucsában az idegen nyomába, ezúttal ő mustrálgatva az (ál?) piktor vonásait. — Ha kinősz a vallásból, úgymond, a lélek örökkévalósága ki is megy a fejedből. Legfeljebb a földi pokolban perzselődül repdesve, mint láng felett az éji lepke. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy miként és micsoda tűz sütheti a pokolban az immateriális lelket? . . .

17