Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Kertész Imre: Gályanapló - az 1974-75-ös évből

a totalitással az ember — az önfeladás nem is egészen örömtelen kísérletei után — egyszerre csak szembe szegezi a személyiségét; a maximummal szemben még korántsem feltétlenül. — Mindegy: tény, hogy a szabadsággal az ember a léte és a személyisége kérdéséig jut el; s amiként e kérdések megválaszolhatatlanok, józan ember a szabadságról sem beszélhet komolyan. Mindazonáltal a szabadság mégiscsak az ember legkomolyabb kérdése; és ha az ember valóban komoly akar lenni, akkor meg kell maradnia e paradoxonban, amelynek folytonos fenntartása és állandó kiélezése — szerintem — a legkomolyabb etikai feladat.

(Kezdés.) „A városra ráereszkedett az éjszaka. A nap nyugtalanul telt, izgalmakkal, zaklatottan. Most azonban csend van. A város tömege — zavaros épületrengeteg — némán foszforeszkál a csillagfényben. Süllyedt batár, melyből kapitányi kabinként emelkedik ki a szakadékos domboldal, rajta a középkori bástyafal töredékes maradványai, a kerek torony, egy csúcsos harangláb. Mementóként mered a város: az ősi és legújabb építészet e beláthatatlan zagyvaléka, az évszázados korhadás és az erőszakos pusztítás e törmelékhalmaza fölé, melyben mégis élnek az emberek, és oly természetességgel, ahogyan egy kriptában is élnének és berendezkednének, ha történetesen az jutna számukra az élet színteréül, rég feledve s rá sem gondolva többé, hogy kriptában élnek.

Alszik a város. Alszanak becsületes polgárai, akik nem tudnak soha semmiről semmit. Alszanak a hivatalok, ahol nyilvántartják őket. Alszanak az ártatlanok, és alszik az ügyészség, ahol vádat emelnek ellenük. Alszanak a népjóléti intézmények. Alszanak a temetők, az óvodák meg a börtönök. Csupán az egyik cellában serceg a toll, serényen futkározva egy ív hófehér papíroson.” Stb. — A Hóhér feljegyzései idézőjelben. Idézőjelben az Ügyészé és a Merénylőé is. Az egészet a személytelen elbeszélő patetikus és magyarázó kommentárjai fogják össze. A végén — és nem előbb — felvetődik a kérdés: ki beszél? (Mind a négyen. Talán a cím is: Az ördög köre?) — Az Ügyész álmodott. Azt álmodta, hogy letartóztatták, és a Hóhér vádat emelt ellene gyilkosság miatt. Az Ügyész: „Nem értem többé ezt a világot”. Büszke szó, túl büszke: lakolnia kell érte. — A Merénylő központi problémája: a szabadság. Nem bírja ki a paradoxonban. Ha van valami, ami választásra kényszeríti az embert — véli —, az nem isten, nem a lélek üdve és nem is a szabadság vagy az etikai kategorikus imperatívusz, hanem kizárólag a totalitarizmus. És válasszon bármit, mindenképp csak a mindenütt, mindenben jelen lévő totalitarizmust választhatja — így „látja be” a Merénylő, hogy a szervezetben, az antitotalitárius totalitásban a helye. — Még egy beszélő: az Áldozat. — Az egészet úgy egymásra festeni és kopírozni, és úgy túlzsúfolni, hogy olyan legyen, akár egy perspektíva nélküli, gótikus kép.

Lementem újságot vásárolni. Annyira biztos voltam a tervemben, hogy éppen csak átmegyek a túlsó oldalra, megveszem az újságot, a lapárus kezébe nyomom a pénzt, az utca egy napos foltján az újságlapokat széttárom, egy pillanatra belenézek, aztán a lapot összehajtva, megint átvágok az úttesten, a kapuhoz érek, majd kettesével véve a lépcsőfokokat, felszaladok az emeletre és kinyitva az ajtót, újra belépek a lakásba: egyszóval annyira biztos abban, hogy visszatérek, hogy az abszolút bizalomnak ebben a gőgös, már-már elvakult mámorában még a lemenés előtt bedugtam a kávéfőző villamos dugóját, hogy mire majd visszatérek, megfőjön a kávém. — És lám, mi történt: visszatértem.

37