Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Vekerdi László: A Sorskérdések árnyékában
Vekerdi László A Sorskérdések árnyékában JL incs ma Németh Lászlónál aktuálisabb és izgalmasabb iró, szokta mondani Domokos Mátyás, amikor csak szól róla valamilyen alkalomból. S mindjárt frappáns példákkal szokta bemutatni, milyen pontosan talál Németh egy-egy régi megfogalmazása éppen szorító gondjainkra. Görömbei András is hangsúlyozza ezt az időszerűséget a Sorskérdések-ről írt esszéjében, mégpedig a kötet egészére vonatkozóan, az utópisztikius vonásokat is beleértve, amelyek megvalósíthatat- lanságuk ellenére sem gyöngítik az aktualitást. „Ellenkezőleg, írásainak éppen ez az utópisztikus vagy inkább értelmiségi karakter ad ma is létfontosságú időszerűséget.” így látszhatott ez kétségkívül ’89 fényes reményei közepette, de tán még alig néhány hónapja is. De ma, amikor az őrült század eredeti „karakterének” megfelelően, megint romba dönteni készül mindent, amit a véletlen, dicső vezérek és hű híveik őrjöngései ellenére, még kimentett valahogyan hisztérikus pusztításainak a markából; ma, amikor oly könnyen megsemmisülhet minden, amit ez a kicsi ország tragédiái és bukdácsolásai közepette mégis kiküzdött magának a kegyetlen sorstól, mi lehet ma időszerű azokból a réges-régi írásokból? Mindenekelőtt talán a szorongás. Ma olvasva, a Sorskérdések mindenekelőtt a szorongások könyvének látszik. A kötet majd mindenik nagy esszéje vagy tömbje — az Európa földrengéstérképéhez, a Nemzeti radikalizmus, A magyar élet antinómái, A reform, a Magyarság és Európa, a Magyarok Romániában, a Kisebbségben és a Fantomok ellen, a Második szárszói beszéd és a Nagyváradi beszéd — a maga módján mind-mind „Homlokra összébb gyűjti a redöt”. Hiszen ma újból: „Ébren a honfigond, virraszt- va mécsei”, mert újból kopogtat a kérdés a maga megválaszolhatatlan iszonyatában: „Vajúdni meddig tart még e világnak?” Grezsa Ferenc (Németh László-ügyekben mindőnk mestere) régóta hangsúlyozza, hogy Németh a magyar sorskérdéseket mindig is világösszefüggésekben tekintette; jórészt épp ezzel magyarázható a Kisebbségben elsietett nemzetkarakte- rológiája vagy a Második szárszói beszéd kasszandrai páthosza. „1938 óta — így a Kisebbségben — belpolitikánk is külpolitika. Ami velünk és bennünk történik, nem belőlünk támad, hanem kívülről tör belénk ... A magyarság a kelet-európai görgetegben kerülhet hol felül, hol alul, véghelyzete nagyjából az lesz (amint érdeke is az), ami a szomszéd népeké. Isten éppúgy együtt tárgyalja őt a Südost- raum többi népeivel, mint a német politikai irodalom.” 1939 vészterhes tavaszán — mondhatnék a visszanéző léha bölcsességével — hogy is lehetett volna másként látni? De Németh már 1936-ban (ugyancsak kívülről nyakunkba szakadt) „nemzeti önállóságunk” csúcspontján úgy látta a Messziről-ben, hogy „itt akármit hoz a jövő, azt nem belülről, a nemzet tudatos életeerejéből hozza, hanem kívülről, 16
