Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Szerdahelyi Zoltán: Experimentális örökségünk (Aczél Géza: Termő avantgarde)
dásáról is hírt adnak, nemegyszer önértékű esztétikai eredmény birtokában (Hajnóczy, Esterházy, Krasznahorkai és mások). Mindezen pozitív jelenségek azonban a fent jelzett hiányon — a modern áramlatok általános hazai befogadásának adósságain — csak kevéssé voltak képesek változtatni. Társadalmunk egyre csökkenőfélben levő olvasóképes populációja ugyanis ma is csupán töredékeiben vevő ezen friss hullámokra (ami érthető, ha meggondoljuk, hogy többségük még a történeti avantgárd esztétikai befogadásáig sem juthatott el). Ezen előzmények indokolják tehát várakozásunkat (s elvárásainkat) minden olyan tudományos igényű munkával szemben, mely, mint Aczél könyve, a „Termő avantgarde”, már a címében is felvállalja e jelenig ható folyamat — legalább érintőleges — elemző végigkísérését, esztétikai értékelését. A kötet nagyobbik felét kitevő történeti részen belül is egy, a jelentőségéhez mérten nagyobb teret kapott egység a hazai avantgárd apostolának, Kassák Lajosnak meghatározó pályafordulóit, a magyar irodalomtörténet távlatából nézve is korszakalkotó műveit-köteteit vizsgálja, értelmezi. A kassáki indulás ösztönzőit, majd a rövidesen nyűggé vált elődöktől-példaképektől történő szabadulás gyötrelmeit, azaz a diadalmas önmagára találás folyamatát verses és prózai szövegek sorának érzékeny elemzésével követi nyomon Aczél Géza. Itt kap ugyanakkor hangsúlyt az is, hogy a művészi magáratalálás, függetlenülés folyamatában mily meghatározó szerepet vittek a kor irodalmi vitái (Ady és a Népszava ellentéte, a proletárköltészet elkötelezettségéről lefolytatott disputa és a Babits—Kassák affér). A kassáki aktivizmus és a forradalmak viszonyát taglaló fejezet erényeként kell említenünk — a történelmi-politikai tanulságok számbavételén felül — azt a kassáki prózát folyamatszerűségében elemző tárgyilagos tanulmányírói megközelítést, mely nem feledkezik meg az expresszionista kisregény, a „Tragédiás figurák” fogyatékosságainak számbavételétől sem. A Tanácsköztársaságot megfestő nevezetes eposz, a „Máglyák énekelnek” vonatkozásában dicsérendő, hogy Aczél — a szakirodalomban mindmáig a legkövetkezetesebben — a mű genezisének különféle (epikai-lírai) alkotóelemeit vizsgálva építi föl alapos, a poétikai s ideológiai sajátosságokat-prob- lémákat egyként számba vevő műértelmezését. A másik hosszabb lélegzetű Kassák-poéma, „A ló meghal a madarak kirepülnek” értelmezésénél a szerzőnek a korábbi műelemzések egyoldalúságaival szembehelyezkedő, a mű komplexitását érvényesülni engedő hozzáállása említendő erényként. Bár tanulmánya summázataként Aczél kijelenti, hogy e költemény „epikusabb karaktere ellenére is lírai alkotás”, mégis úgy érezzük, hogy gondolatmenete egészében inkább egyfajta „prózai, realista” (?) élményháttér hangsúlyozódik — a valójában mindvégig meghatározóbb lírai jelleg ellenében. Úgy gondoljuk, hogy „A ló meghal...” elsődlegesen lírai indíttatású, s születése is egy szürrealista típusú parttalan emlékezés automatikusan asszociáló folyamatából közelíthető meg a leginkább adekvátan (amihez képest csupán ,másodlagos realitással’ bír maga a felidézett vándorlás). Találóan jellemzi Aczél Géza Kassák 100 számozott versének háttérállapotát a következőkben: „A szabad asszociációk, a kommentáló szövegrészek közé szorított képi bukfencek nem demonstrálnak többé, csupán állapotot jeleznek — a céljait vesztett költő spontán reflexióit szö- vegezik.” Bár a szerző érzékenyen ismeri fel a költeményekben már e korszakban is fellelhető, a jövőbeli változást megelőlegező csírákat, mégsem tarthatjuk megalapozottnak a dadaizmus jellegzetességeit hordozó írások elemzése során minduntalan fölbukkanó azon gondolati előfeltevést, amely e művek esztétikai értéke és azoknak az „értelem nélküli” (H. Arp) izmustól való távolsága közé — hallgatólagosan — egyenlőségjelet tesz. (Ugyanez a tapasztalatunk a későbbi Barta- tanulmányra is vonatkozik.) Mindezek mintha azt sugallnák, hogy Kassáknak ez a korszaka csupán annyiban válik esztétikailag minősithetővé, amennyiben esetleg expresszionista, szűrrealista vagy a későbbi klasszicizálódás irányába mutató konstruktivista stílusjegyeket is hordoz, nem pedig egy önértékű dadaista poétikához való viszonyulása okán. (E nézőpont Kulcsár Szabó Ernő eredeti tanulmánya — Új írás, 1987/5. — ismeretében talán még kevésbé tartható: a szerző ugyanis nyomós érvekkel támasztja alá azt a gondolatát, miszerint Kassák művészete épp a dadaista impulzus segítségével vetkőzte le korábbi — alanyiságból eredő — ,fogyatékosságait’, s ért fel kora relativista létszemléletéhez.) Ezen rejtett prekoncepció más indítékú meglétét érzékelhetjük a „Tisztaság könyvé”-vel kapcsolatban. In a szerző a jövőbeni klasszicizálódás igézetében mintha kissé túlértékelné „az avantgarde líra szélsőséges elemeinek visszaszorítását”, s azt, hogy e kötet némely alkotása „túlbillen az avantgárdon”. Úgy gondoljuk, ezen elképzelésnél, mely itt valójában az avantgárd jegyek kivonulását hangsúlyozza, mindenképpen meggyőzőbb az a szakirodalomból jórészt egységesen kiszűrhető vélekedés, amely e kötetnél egy avantgárdon belül maradó változást — a dadaista elem visszaszorulását, s a szürrealista és konstruktivista jegyek előretörését — regisztrálja. (Igaz, erre Aczél is kitér, azonban tanulmánya 93
