Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Várdy Huszár Ágnes: A magyarságtudat megtartása a német és osztrák DP-táborokban, a második világháború utáni években
részének Palesztinába orientálódó része; de nagyobb részben a két világháború közti kor konzervatív és haladó vezető- és középrétegei. így például hivatásos katonák és csendőrök, magas- és középrendű kormány- és vármegyei tisztviselők, haladó elveket valló szellemi emberek és politikusok, valamint a magyar arisztokrácia, felsőbb nemesség, és a jobb módú középosztály azon rétegei, akik a volt társadalmi és vagyoni helyzetüknél fogva nem akarták vállalni a szovjet megszállást és az azzal járó kommunista párturalom következményeit. így tehát a hazai szélsőbaloldal hangosan hirdetett korabeli felfogásával szemben a kinnmaradtak nem voltak mind nyilasok és reakciósok. Annál is inkább nem, mivel — leszámítva a Palesztinába igyekvő magyar zsidókat — a sztálinisták, horthysták, valamint a progresszív szellemi emberek között komoly ideológiai, politikai és személyi ellentétek voltak, amelyek még sok évvel később sem oldódtak fel. A Szálasi-rendszer kiszolgálóinak, illetve a megmaradt magyar zsidóság egyes elemeinek kinnmaradási döntését akkor is mindenki megértette és természetesnek vette. A Hor- thy-rendszer egyes rétegeinek kinnmaradását azonban sokan elítélték, elsősorban is az 1945 és 1948 közötti koalíciós idők nem kommunista elemei, akik azt megfutamodásnak, és az akkor megindult demokratizálódási folyamat megtagadásának vélték. A Rákosi-kor terrorrendszerből visszanézve azonban a fentiek kinnmaradási döntése épp úgy indokoltnak bizonyult, mint a koalíciós idők politikusainak az 1947-es és 1948-as kimenekülése. * * * A Nyugaton maradottak először alig gondolhattak másra, mint puszta életük megmentésére. A háborúban pozdorjává zúzott Németországban mindenki nyomorgott, éhezett, és élte a megvert ellenség deklasszált életét — függetlenül attól, hogy hivatalosan „szövetségeseknek” vagy „volt ellenségnek” minősítették. (A „szövetséges’’-ként kezelt lengyelek közül például állítólag 80%-nyi nem volt hajlandó visszatérni a szovjet-felszabadította vagy szovjet-megszállta, s félországgal nyugatabbra tolt hazájukba.) 1946-ra a Nyugaton maradt a dipik nagyrésze már a sok német vagy osztrák menekülttábor egyikében ette a kegyelemkenyeret, s 1948 és 1951 között pedig különböző, főleg tengerentúli országokba vándorolt ki. Aki tehette, elsősorban az Egyesült Államokat és Kanadát választotta végső tartózkodási helyéül. Akik pedig nem tehették (főleg politikai vagy egészségi okok miatt), vagy nem akartak várni a bizonytalan amerikai kivándorlás lehetőségeire, azok Ausztráliába, Új-Zélandba, Dél-Afrikába, valamint különböző délamerikai államokba, így például Argentínába, Brazíliába vagy Venezuelába vándoroltak ki. Az úgynevezett dipikor tehát legtöbb menekült részére kb. háromtól hat évig tartott, amely idő alatt legtöbb kinnmaradt kénytelen volt megismerkedni a menekülttáborok különleges társadalmával és életmódjával. Ugyanezen idő alatt szintén kénytelen volt szembenézni a hazától való végleges elszakadás gondolatával, valamint az ilyen körülmények között történő magyarnak-megmaradás problémakörével. Az utóbbi probléma természetesen elsősorban a menekült ifjúságra vonatkozott, hisz az idősebb nemzedék tagjai sohasem tudtak véglegesen elszakadni magyar énjüktől, melyet a maguk módján és szellemi szintjén halálukig megőriztek még új hazájukban is. A haza-nem-térési döntéssel szinte egy időben indult meg a német és osztrák menekült- táborokban mind a sok pólusú politikai szervezkedés (amelyet az 1946-ban kezdődő hidegháború még inkább kiélezett), mind pedig a menekült magyar ifjúságnak a megszervezése, iskolai oktatása, valamint politikai, vallási és ideológiai nevelése. Míg a felnőtt nemzedékek egyes csoportjait igencsak elválasztotta egymástól múltbeli politikai álláspontjuk (horthysták, szálasisták, nem kommunista liberálisok), gyermekeik nevelése az 1945—1946-ban alapított tábori iskolákban lényegében egy vágányon futott, s elsősorban is a horthysta szellemi vezetők, így a régi papi és tanári kar irányítása alatt folyt. S ugyanez vonatkozott a hivatalos ideológiai irányt megadó korai tábori kiadványok zömére is; habár e kiadványok között a szélsőjobboldal és a haladó csoportok különböző irányai is erősen képviselve voltak (Hídverők, Út és Cél stb.). 59
