Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Körmendi Lajos: A kilenc kínzás földjén (Mongóliái útinapló)
abban, hogy sikerül. És most mégis. Több, mint ezer évvel ezelőtt állította fel a rovásírásos oszlopokat egy olyan nép, amely a kunokkal egy családból, a török népből való volt. Eltűntek, elporladtak azok az emberek, akik faragták, s akik felállították a köveket, maga a türk nép is eltűnt, felolvadt Belső-Ázsia vad kohójában, de a kultúrájuk, íme itt van. Volt írásbeliségük, s ezekhez a mongol pusztákon olvasható jelekhez hasonló rovásírást találtak egyebek között a Kárpát-medencében is, például a nagyszentmiklósi aranykincsen vagy a szarvasi csontfésűn. Egy ősi kultúra bizonyítékai ezek a gránitból készült oszlopok. Visszaindultunk Ulan-Batorba. Egy földalatti szovjet repülőtérről hallunk, amely ezen a vidéken van valahol állítólag. Könnyen lehet, hogy talán nem is olyan régen hadsereg táborozott a pusztán, mert egy-egy helyen irdatlan mennyiségű üres konzervdobozt látunk. Pedig ettől eltekintve szinte érintetlen a vad szépségű természet. Lerombolt kolostor Töv megyébe indulunk. Az úton gyér forgalom van, ám ez sem veszélytelen. Mongol sofőrünk nyilván úgy véli, hogy a másik sáv, amelyen a velünk szemben közlekedő autóknak van a helye, sokkal jobb minőségű a mienknél, mert kitartóan azon halad, de a szemben haladók is úgy gondolkodhatnak, mint a mi pilótánk, mert ők is a másik sávban közlekednek, amúgy angolosan. Illetve majdnem angolosan, mert amikor két autó egészen közel ér egymáshoz, az utolsó pillanatban mindegyik átvág a hivatalosan neki rendelt sávba. De aztán ott folytatják, ahol a találkozás előtt abbahagyták. Furcsa dolgokat látni az úton. Az egyik puszta kellős közepén egy közúti jelzőtábla: behajtani tilos. Csakhogy ez is bent, a puszta közepén. Bosigt arról beszél, hogy most érkezett vissza Mongólia nyugati részéből, a kazak megyéből, ahogy ő mondja, angol filmeseket kísért oda, akik felvételeket készítettek egy 86 esztendős tuvai sámánról, aki még a sámán révülését is bemutatta nekik. Nagyon kevés sámán él már Mongóliában, mondja Bosigt, s ez a hivatás nem is örökölhető, hiszen csak elhivatott emberek lehetnek sámánok, a kiválasztottak, s annak a 86 éves tuvai sámánnak sincs utódja. Jó negyven kilométerre Ulan-Batortól elérjük úticélunkat, a Mandzasir kolostort, illetve annak romjait. Bosigt szerint a 18. században épült ez a kolostor a tudást megszemélyesítő bódhiszattva, Mandzsusrinek a tiszteletére. Kis patakokat átlábalva jutunk a romok közelébe, melyek fölött a sziklafalakon Buddha-ábrázolások vannak. Bosigt meséli, hogy a kolostort 1937-ben rombolták le, a lakosság is részt vett a rombolásban, mert elhitették velük a vörösök, hogy ebből az anyagból majd a nép iskoláit építik fel. A kolostorban élőket kivétel nélkül papoknak tekintették, holott a lámáknak csak kis része végezte az egyházi szertartásokat, a nagyobbik része tudományos munkát végzett és tanított. A Mandzasir kolostor egyben egyetem is volt, sok-sok diákkal, századok óta tanultak itt fiatalok. Persze, ők is lámaruhában voltak, így lehet, hogy közülük is sokan áldozatul estek az 1937-es vérengzésnek, amikor sok tízezer lámát legyilkoltak. Pedig a lámaizmus nem egyszerűen egy vallás, a lámaizmus maga a kultúra. Most újjáéledőben van, egyre több szentélyben rendeznek újra szertartásokat, sőt az ország politikai életében is megjelentek. A Mandzasir kolostor egy részét most próbálják újjáépíteni ezen a négyszáz éve védett, a világ legrégebbi természetvédelmi területén. A buddhizmus szerint a természet az elsődleges, az ember a másodlagos. * Hazaindulunk. A vadul szép mongol táj fölött repülve az a kisgyerek jut eszembe, aki kitartóan nyújtogatta anyja felé a kezét, ám az ügyet sem vetett rá. Ilyennek látom ezt a sokat szenvedett népet is: nyújtja a kezét a világ felé, de az nem törődik vele. 1990 augusztus 57
