Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Körmendi Lajos: A kilenc kínzás földjén (Mongóliái útinapló)
Körmendi Lajos A kilenc kínzás földjén (Mongóliái útinapló)-A. -Amikor bizonyossá válik, hogy az ember Mongóliába utazik, akkor jönnek azok az ismerősök, akik már állatorvosként, vízkutatóként, bányászként vagy más minőségben megjárták ezt a hatalmas keleti országot, és jó tanács címén horrortörténeteket adnak elő a mongol étkezési szokásokról, s annak a magyarokra való káros hatásairól, továbbá a nomád körülményekről, s mondják mindezt oly elhitető erővel, minden szörnyűségre előkészítendő a kezdő utazót, hogy az a szerencsétlen rögvest megfogadja, ő bizony nem eszik, nem iszik ott semmit, telepakolja a hátizsákját májkrémekkel, majd eléldegél azon. Nekem is adtak ilyen tanácsokat, ám én úgy véltem, a mongolok is éppen olyan emberek, mint én, ha őnekik jó, nekem is jó lesz az ottani étek. A nomád viszonyokat is majdcsak kibírom valahogy, hiszen itthon sem inkubátor alatt élek én, s a közelmúlt avagy a jelen magyar viszonyai még oly messze állnak a fejlett Nyugat viszonyaihoz, hogy — úgy érzem — nekem innen a Kárpát-medencéből nincs erkölcsi alapom a mongóliai körülmények miatt finnyáskodni. Egyébként sem kéjutazásra készülök, hanem — lehetőségeimnek megfelelően — amolyan fapados ismeretszerzésre. Tehát el kell felejteni az úgynevezett jó tanácsokat, még véletlenül sem szabad felszínre engedni magunkban azt a visszataszító európai gőgöt, amivel egynémely nem kevésbé visszataszító honfitársunk megalázza a fejletlenebbnek vélt népeket, esetünkben a mongolokat. Kopár hegyek fölött Alattunk a tajga, később átérünk a ligetes puszta övezetébe, a hegyek magasabb részein erdők, lent kopár hegyoldalak, völgyek. Dimbes-dombos zöld bársony odalent a mongol táj. Ha még délebbre mennénk, elérnénk a füves puszta övezetét, aztán a Góbi következne, majd a sivatagos puszta. Addig azonban nem megyünk — sajnos. A kopár völgyekben itt-ott fehér jurták ragyognak. Elég kísérteties a táj fentről. Es mégis: ez a kietlennek, már-már holdbélinek látszó vidék micsoda embertömegeket, milyen hatalmas vitalitású népeket vetett felszínre! Népek bölcsője és temetője volt. Itt nyargalásztak az ázsiai hunok még időszámításunk előtt, akiket a kínaiak hiungnu névvel illettek, s akik ellen kénytelenek voltak megépíteni a Nagy Falat. Olyan népek éltek erre, mint a tunghuk, a tokhárok, a szienpik, a tabgacsok, az ázsiai avarok, vagy ahogy a kínaiak nevezték, zsuanzsuanok, úzok, szogdok, a türkök, az ujgurok, a kirgizek, a dzsürcsik, a karakitajok ... No meg a mongolok. Talán Temüdzsin, azaz Dzsingisz kán is végiglovagolt valaha azon a vidéken, amely fölött most elsuhanunk. S a többi nagy kán, Ögödej, Güjük, Kubiláj... Kubiláj, aki előtt behódolt Kína, s aki Pekingben uralkodott, nem Karakorumban. A 15. századtól kezdve az óriási birodalom egységét próbálták újrateremteni — sikertelenül. Elterjed a mongolok között a lámahit. A 17. században már az egész ország mandzsu uralom alá kerül, s ott is 49
