Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - Szávai Géza: Aréna VIII. Mondatok (regénye)
Hogy a villamossínek ijedtsége nála tényleg történelmivé fokozódik, azt épp a Történelem című írása teszi nyilvánvalóvá. Másfél oldalon azt szándékozik megírni benne, hogy mi történt a háborúban, olyasmi, amiről a történetírók nem fognak tudni. Mondatokat, félmondatokat idézek kommentár nélkül, csupán a már kommentáltak sorába iktatva őket: „.. .olyan hóvihar söpörte végig a várost, amilyen talán százötven évig sem jön megint. Este nyolckor, emlékszem, dülöngélve haladtunk a villamosmegálló felé. A szél csitult, de a havazás nem lankadt. A Széna tér olyan elhagyatott volt, hogy a szívünk izgatottan kezdett verni ettől a látványtól. Kerestük a síneket.” Emlékezetbe tapadóak ezek a mondatok is. * Ottlik legutolsó kötetének Hajónapló című írásában (mely az életmű talán legönvallomá- sosabb darabja) a főhős „rejtélyes sűrűségű szavak” igézetében szavakat és mondatokat gyűjt: „. . . leírta magának (. . .) egy cédulára mind a szavakat, amiket talált, és rá-rápróbál- gatta az aznap uralkodó helyzetre (.. .) Kirketerp felelősségtudó és kicsinyesen precíz tengerész volt, az őszinte igazságot és teljes igazságot akarta dán szavakba foglalni. Sosem képzelte volna, hogy ez mennyi időt és bajlódást emészt.” Annak a nyelvnek a szavai, mely teljesen lenyűgözte a szavakat és mondatokat gyűjtő öreg hajóst, olyasmit jelölnek „ami nem a nyelvünkben nincs meg, hanem a gondolkodásunkból hiányzik”. Annyi körülöttünk a szó és a mondat, mint a homok. A homokban megcsillan néha egy-egy porszem: szó vagy mondat, mely képes felragyog- tatni egy arénára való homokmennyiséget is. Ezek a szavak, mondatok könnyen illannak, szinte megragadhatatlanok, mindig más és más oldalukat villantják fel, de magukat és környezetüket is teljesen átvilágítják. Az öreg hajós nosztalgiája ez: „. . . nekik van néhány szavuk, melyek mintha egy megkezdett metanyelv-alkotás tervéről tanúskodnának, mégpedig többméretű fogalmakból konstruálva, amit mi dánul csak sejthetünk, minthogy nincs többméretű gondolkozásunk.” Ottlik másik kedvenc szava: pályák. Porszemek — titkos, titokzatos pályákon. Többdimenziós szavak mozgása változó pályaíveken — ez a próza kegyelmi állapota. Amit csak keresni és megtalálni lehet. A szavak, mondatok és a pályák az „emberi érzések halmazát” metszve valami titokzatos erőnek engedelmeskednek, s ugyanakkor azt az erőt közvetítik felénk. Ottlik Dzétának nevezi ezt a „se algebrai egyenlettel, se emberi nyelv fogalmaival nem definiálható” valamit. Egyet lehet tenni: határértékben megközelíteni — többdimenziójú szavak segítségével. Ez a Dzéta felbukkanhat egy gyermekmondókában vagy egy atomfizikai képletben. A Dzéta előtt egyenlőek vagyunk, mint a sivatag porában vagy az Aréna porondján, ahol várjuk, hogy felcsillanjon — titokzatos pályáin egy-egy porszem. A Dzéta ismerős — tehát ráismerünk. A másik öreg hajós, Maandygaard így summáz: „tér kell és ráérő idő”. És megpillanthatjuk az ismerős mondatot, mely fényt dérit ránk: mi ebben a fényben — mondat vagyunk, Dzéta vagyunk, porszem vagyunk, regény vagyunk ... Az ilyen mondat bevilágít, vonz és mozgat több ezer mondatot. Tér kell és ráérő idő: lessük a saját mondatainkat, melyeket ha sajátnak érzünk — magunktól is, másoktól is ellopunk. Ottlik Hajónaplójában egy olyan — idegen — szöveg merül fel, melyek szerzője „anyanyelvét tiszta metanyelv-anyagok közlésére” használta. Ebben az Ottlik-megcsodálta szövegben találom ezt a mondatot: „Egy hát úszik a sínek felett, egy váll.” * 87
