Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 2. szám - Márkus Béla: A vadszeder útján (Esszé Pintér Lajos esszékötetéről)

vére is kiserken” — akkor ejtett volna magán sebet, nem is csak karcolásnyit. Keresve például, mi oka volt „X.”-nek, hogy „bár árnyaltan, de leárulózott”, miért, hogy „I. M.”, „Miska” (nyilván: Ilia Mihály) „kissé bizonytalanul” örült a telefonhívásának. A sértésre sértéssel válaszolni, s X.-et lézengő ritterként, „irodalmi Biberach”-ként léptetni fel, I. M. tartózkodását is e Biberachok áskálódásával, ármánykodásával magyarázni, anélkül, hogy szerét ejtené vele a vádak tisztázásának, akár önmaga élveboncolásáig, a viviszekcióig is elmerészkedve — nos, ez nem vall sem igazán jó lelkiismeretre, sem igazán mély önvizsgálatra. Más, ha a naplóba egy olyan könnyű históriát emel be, amely meg sem érdemli különben az említést. Csakhogy a bejegyzések azt a sejtést erősítik, hogy itt valami titok lappang. Titok, amelynek a tisztázása, fellebbentése kiemelhette volna az írót a gyanúk és a gyanúsítgatások hálójából. „Azt akartam, hogy legyen csönd körülöttem” — jegyzi fel például 1986-ban, a költészet napján. Hallgatással, elhallgatással teremteni meg a csendet: akarva-akaratlan azt a föltevést erősíti ezzel, hogy volt-van takargatnivaló- ja.

Kiváltképp, hogy ez a vád egybeesett azzal a válsággal, amelyet munkahelyén, a Forrás szerkesztőségében élt meg. A Zöld ország tükrében látszik, miként lép át korábban érvényesnek tartott erkölcsi szabályokat, a hallgatás helyett a lap belső gondjairól beszélve. A „furcsa hurrákórus” kialakulásáról, önmaguk leköpéséről stb. Mintegy védekezésül: öntudatát növeszti, önmaga fontosságát, jelentőségét fokozza fel. Mint aki súlyosan lekicsinylő nézetek ellen hadakozik, úgy hivatkozik — már-már hivalkodóan — saját érdemeire. Hogy a Forrásnál „tíz éve dolgozom, két ember helyett is”, hogy a feleségével együtt „talán reprezentáns értelmiségiek vagyunk” s, hogy „évről évre ismertebb író lettem”. Az önerősítést, a támadások elhárítását szolgálhatja, hogy olyasmiket is fölemleget, amik szinte kérkedésnek hatnak: hogy például németül is megérti a rádiót, hogy angolul ir valakinek vagy, hogy a belgrádi televíziót főleg nyelvgyakorlásként nézi — és így tovább, akarván — a széptevő, a hódító férfi, a csélcsap férj, az udvarló trubadúr jelmezébe. Kétségtelen, így még teljesebb és még izgalmasabb, még emberibb A vadszeder útján szerzői portréja. Szinte életének minden jelentősebb állomásáról — kisiskolás korától egyetemistáskodásáig és még tovább, a vidéki irodalmi műhely munkásának sorsáig — beszámol. Az otthont, az Édesanyát Sütő Andráshoz fogható melegséggel rajzolja meg, feledhetetlen alakot örökít meg nagyapja testvéröccsében, az ő Joó Györgyében is, és remek, hangulatos leírását nyújtja a népi gyógyászattal kapcsolatos legendáknak, eseteknek.

Mindezek csak megerősítik azt a benyomást, hogy a meleg otthoniasság atmoszféráját az irodalom és a művészetek köré varázsló Pintér Lajos egész habitusától távol van minden álnokság, intrika, ártó, alattomos szándék. Alkatánál fogva alkalmatlan az árulásra. Folyton dicséretre áll a szája — mégsem csak dicséret illeti ezért. Hiszen az örökös magasztalás, a tartós ömlengés és áhítat is fáradttá teheti az embert. így is, ezek miatt is harmattá válhat „gond és teher”. És akkor még nehezebb tárgyiasítani, hogy mik azok a naplófeljegyzéseiben sem szereplő történelmi-társadalmi kötelmek, kötelességek, amelyeknek az eloltásától pedig oly igen óvta a költészetet. És akkor az ő óhajtása is átfogalmazódhat. Valahogy így: a dicséretet jó esetben kell, hogy kövesse a megújulás. (Magvető)

83