Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 2. szám - A. Gergely András: Alföldi érdekek, konok kun koponyák (Bács-Kiskun megye érdekviszályai 1988-89-ben)
A. Gergely András Alföldi érdekek, konok kun koponyák (Bács-Kiskun megye érdekviszályai 1988—89-ben) „Rendeletek virágkora, hatáskörök osztódása, minden döntés a mi vállunkat nyomja . . . (Konrád György) X JL rendszerváltás helyi folyamatait megérteni ma már időszerűvé vált. Ezt szeretném segíteni tanulmányommal. Bács-Kiskun megye agrárprofilja, — történelme során — olykor megélhetését, máskor szűkösködését biztosította — a mezőgazdaság térségi folyamataitól és az agrárpiac alkalmi állásától függően. A második világháborút követő időszak erőszakos agrárpolitikája, majd a tanyafelszámolási tervek, a településhálózat-fejlesztési koncepciók és a munkaerő-gazdálkodás etapjai jelentősen megkavarták a megye ágazati profilját, munkaerőtérképét, nem utolsósorban az érdekek terét is. Az elmúlt negyven év történetében kronológiák alapján is megkülönböztethetők azok a szakaszok, midőn volt kormánykapcsolata az agrárszektornak, illetve a megyének, valamint amikor az agrárágazati érdekek háttérbe szorultak. Az elemzések szerint 1971 és 1985 között a mezőgazdaság általános jövedelmi helyzete romlott, dinamizmusa megállt, és a kialakuló területi aránytalanságoknak Bács-Kiskun megye is elszenvedője lett. Az Alföld megyéinek folyamatos, következetes támogatásfosz- tása, sőt tudatos háttérbe szorítása jellemezte a IV., az V. és a VI. ötéves terveket. A hetvenes években Bács-Kiskun negyedmagával az elsők között állt az állóeszköz-ellátottság terén, viszont előnytelen pozíciója volt a munkaerő térbeli mozgását tekintve. Ekkor a mezőgazdasági árak aránya az ipari termékekhez viszonyítva rendkívül alacsony volt, az ipari árnövekedést a mezőgazdaságié csak háromnegyed részben követte, s a központi elvonás is csak az 1985-ös évtől csökkent valamelyest. Az ország mezőgazdasági zónái közül azok fejlődtek jobban, amelyekben az ipar volt a meghatározó termelési ág, s oda jutott több fejlesztési támogatás, ahol a termelés más szempontból is koncentráltabb volt: főleg az ipari körzetekbe és a városokba. Következésképpen a mezőgazdasági karakterű térségek szükségszerűen elmaradtak az infrastruktúra terén is (ENYEDINE 1988). A valóságban a múlt század közepétől a húszas évekig tartó tanyavirágzási korszak a legrosszabb irányt vette a nagyüzemesítés és a kollektivizálás idején: elvágta a tanyákat szerves környezetüktől, a mezővárosoktól, amelyeknek „bolygói” voltak. A kijelölt tanya- központokkal pedig az 1960-as évek új kollektivizálási kampányai bántak el. A hetvenes évek agrárpolitikája is csupán papíron erősítette a tanyákat (máig sem dőlt el fölszámolásuk vagy konzerválásuk kérdése). A tanyapolitika mindenesetre helyhez kötötte a maradék munkaerőt, a tanyamegszüntetés kampánya nyomán pedig — hogy a szórványtanyák „ne zavarják” a táblásított földek nagyüzemi művelését — megindult az általános népesség- * * Részlet egy három megyét összehasonlító, több száz oldalas érdekszociológiai kutatás anyagából, mely az MTA—Soros Alapítvány támogatásával kötetben is megjelenik. 44
