Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Martos Gábor: Újabb pótszék(es)ek
Közben a csoportban tovább folyik a munka, s a — már-már mániákusnak is nevezhető — kitartás eredményeként végre magvalósul Mózes régi álma; ami két éve nem sikerült neki Szolnokon, a profi színház profi színészeivel, az most megvalósul Kecskeméten az amatőrökkel: 1990. május 19-én a Szórakaténusz Játszóház „kupolatermében” a Pótszék Színpad társulata bemutatja Rainer Werner Fassbinder Magyarországon addig még soha nem játszott darabját, a Digót. Az előadás plakátján a darab szerzőjének neve és a cím mellett csupán egy hatalmas húsdaráló látható, szinte mintegy „összefoglalva” Fassbinder művének tartalmát: a Digó ugyanis arról szól, hogy egy (akkor még nyugatnémet kisváros unatkozó, vad, ön- és közveszélyes, ám „rendes” polgáröntudattal megáldott-megvert fiataljai hogyan „darálják le” a városukba vetődött idegent, a görög vendégmunkást, akit a helybeliek nemes egyszerűséggel csak digónak neveznek. Persze a cím magyarázata csak első látásra ennyire egyszerű. Mert hiszen — ha jobban belegondolunk —: ki is valójában a „digó”? A Pótszék Színpad műsorfüzete nagyon tömör és pontos választ ad erre a kérdésre: „Te, én, ő, bárki lehet itt és ott. A mindenkori kitaszított, idegen, a néger, a cigány, zsidó, homoszexuális, kisebbségben élő, más pártállású. Róluk és értük készült ez az előadás.” S tegyük mindjárt hozzá: ez a nem is akármilyen előadás; egy olyan előadás, melyről a Petőfi Népe kritikusa még azt is leírta, hogy „jobb, mint a darab”. Hogy ez valóban így van-e — nem célom s nem is tisztem eldönteni. Egy tény: Fassbinder Digója nem a hagyományos értelemben vett, szabályos dramaturgiával építkező színpadi mű, inkább csak afféle skicc, szinopszis, rövid — gyakran csak két-három mondatos — dialógusok laza sora. (A német rendező maga sem elsősorban színpadra, hanem filmre szánta ezt a szövegvázlatot; az ebből rendezett — ugyanilyen című — filmjében az egyik főszerepet ő maga, míg egy másikat az akkor még szinte ismeretlen — amatőr! — Fassbinder-színész- nő, a mára világhírűvé lett Hanna Schigulla játszotta.) Ebből az — Eörsi István fordította — „alapszövegből” kerekített egységes történetet, hibátlan ívű előadást Mózes István vezetésével a Pótszék — erre az előadásra új tagokkal és egy volt kecskeméti profi színésznővel, Egyedi Klárával kiegészült — társulata. Egy olyan előadást, mely méltó lett híres írója szelleméhez és egész munkásságához; egy olyan előadást, melyet — azt hiszem — Rainer Werner Fassbinder is nagyon szeretett volna . . . Filmjeit ismerve ugyanis igencsak az ő „szájaíze” szerint való volt ebben az előadásban például a gyufásdoboz monoton, újra és újra lekkoppanása a kocsmaasztal lapjára az unaloműző(nek vélt) pöckölős játék során; a gyűlölet félelmetes légkörének lassú elharapó- dzása a helybeliek egyre fenyegetőbben villanó pillantásaiban, egyre bátrabb gesztusaiban; a kisvárosi lányok csacska-butácska, szánalmasan eredménytelen kitörési kísérletei a sivár mindennapok világából, melyek helyett természetesen csak az unalomra ítéltetettek reprodukálása juthat osztályrészükül; a „Digónak” munkát adó egyedülálló asszony kezdeti dacának, a mind jobban magáramaradottságában való lassú megtörése (Egyedi Klára legszebb kecskeméti „profi” szinházi pillanatait idéző alakítása); vagy a vele szemben magukat mind bátrabbá hergelő fiatal suhancok egyre magabiztosabbá válásának lassan, de könyörtelenül építkező lépcsőfokai (mely folyamat során ismét csak magasan kiemelkedett a banda hangadóját játszó „ős-Pótszékes” Halász László nagyszerű szerepformálása). Ráadásul a Pótszék Digója megint olyan előadásra „sikeredett”, amelynek kapcsán — s ez, úgy látszik, lassan már „hagyomány” lesz Mózes munkáiban: ismételten csak kiemelt fontossággal — feltétlenül szólni kell a díszletről, a játéktérről is. A kecskeméti Szórakaténusz Játszóház központi tere arénaszerűen, lépcsőzetesen süllyesztett padlózatával, kétoldalt félkörben ívelő lépcsőivel, galériájával ideális helyszín volt az A. Varga Imre által tervezett díszlet számára; a díszlettervező nem is tett mást, „mindössze” a játékhoz alakította át, egészítette ki a teret. így került a galériára, a lépcsőfeljárók közé egy hatalmas feszület — melyhez, mint egy kálváriához, az előadás egyik jelenetében valóban fel is zarándokolnak a szereplők —, alá a kisvárosi kávézó-kocsma székei-asztalai, velük szembe pedig az előadás „telitalálat-ötlete”, egy valódi, nyitott tetős Fiat 500-as roncsautó, melybe húzódva a Digó (Mogyoró Győzd) és az őt első pillanattól elfogadó, sőt később meg is 73
