Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - A szabadságért fizetett ár (Varga Imre beszélgetése Köteles Pállal)
beteg. Nem egészen egészséges, biológiai értelemben sem. De én ezt a testi-szellemi-erköl- csi állapotot megint csak makacsul visszavezetem arra a traumára, ami 1920-ban érte ezt a nemzetet. Nem is tudom, hogy más nemzet egyáltalán átvészelte volna-e azt, hogy a területének kétharmadát lemetszik róla; a magyarság egyharmadát elcsatolták. Biztos, hogy valahol érintkezési pontjai vannak a morális züllésnek ezzel az állapottal, a testi-lelki elesettséggel. Úgy gondolom, hogy Trianon jelenti az újabb kori magyar történelem végzetes cezúráját. Ezért kell keresnünk a kilábalás módját, ha ugyan nemzetként akarunk létezni Európában. De ehhez nemzeti stratégia kellene, amely elemzi a morális, a biológiai létet, az önpusztítás miértjeit, az önmérgezés okait, és megtervezi, hogy mi az, amit tennünk kell ma és a jövő évszázadban ... Ennek a stratégiának a hiánya meghatározza a hétköznapi lét minőségét is. Azt gondolom, kellett volna annyi ideje legyen ennek a kormányzatnak vagy akár az ellenzéknek, hogy nagy vonalakban felvázolja megmaradásunk kátéját, hogy ez a nemzet lélekben, testben egészségessé váljék, mert hiszen másként nincs lehetősége a megmaradásra. — Neked milyen elképzelésed van a kérdés rendezésére? Van-e lehetőségünk egy békésebb Európára, s hogyan érhetjük ezt el? — Azt gondolom, hogy amennyiben az európai közösség rászánja magát, hogy az előbb már szóba került öt válsággócot megfelelő jogi rendezéssel az európai mérce szerint megszünteti (s ebbe beletartozik Erdély is), akkor Európa hosszú időn át önmagára találhat és valamennyien közös otthonunknak tekinthetjük. Ezek jelszószerűen hangzanak, de hát ez az én véleményem. Ha az öt válsággóc nem szűnik meg válságrégió lenni (Dél-Tirol, Erdély, Besszarábia, Koszovó, Észak-írország), akkor állandó robbanásveszéllyel kell számolnunk. Márpedig ha egyszer kigyullad a szalmásház teteje, a Jóisten se tudja, el lehet-e oltani, vagy pedig továbbharapódzik a láng. Ez életveszélyes lehet. Valószínű, hogy az elkövetkező években, évtizedekben az európai nagyobb hatalmak, vezető hatalmak rákényszerülnek arra, hogy újragondolják a kontinens jelenét és jövőjét, és nemzetköziesítve a kérdést, a válsággócok ügyében végül is megoldást találnak. Talán egymásratalálhatunk, talán nem lesz majd feszültség itt a Kárpát-medencében sem. De hát mindez nem azt jelenti, hogy másokra kell hagyatkozni, nekünk döntően hozzá kell járulnunk a megoldási módok kidolgozásához. A hallgatás, a vitaembargó a megoldatlan kérdések tömegét növeli csak. Újra csak azt mondhatom: legnagyobb szükségünk e pillanatban is nemzetstratégiára van. — Jó ha nemzetközi biztosítéka van egy-egy térség békéjének. De semmit sem ér, ha az ott élők nem élnek békében önmagukkal, s erőszakoskodnak egymással. A mások rovásáti kicsikart szabadság csalóka, tünékeny. Birodalmak bukása bizonyítja évezredek óta. Az kétségtelen, hogy a „többségi” társadalom attól nem válik egészségesebbé, tolerán- sabbá, békülékenyebbé, ha a Kárpát-medencében élő kisebbségek helyzetét nemzetközi érvényű jogokkal szabályozzák. Viszont a jogi rendezés hiánya akadályt jelent az együttműködésben. Mert a szlovákok továbbra is elhiszik, hogy Salgótarján is őket illeti, s a románok is tovább panaszolják majd, hogy becsapták őket Trianonban, mert a Tiszát tartják a természetes országhatárnak ... A magyar társadalom erkölcsi, biológiai, morális megújulása az egyik kérdés; annak az igénye viszont, hogy amit nemzetközileg tettek tönkre ebben a térségben, azt nemzetközileg hozzák helyre, ez megint más kérdés. — A művészet nemcsak pár percnyi vagy órányi elfoglaltság napjainkból, hanem minden felől természetünkbe, létezésünkbe gyökerezik. Legalábbis így kéne, hogy legyen: a teremtményből teremtő ember kellene, hogy váljék. A szándék tehát, hogy az életünk teremtő legyen, amit alkotunk az viszont szerves, életszerű. Sikerült-e itt az új hazában alkotó életmódot megvalósítanod? Sok volt-e a harc a lelki fegyelemért, a szabadságért? — Úgy éreztem, hogy sikerült rendet teremtenem magamban, a bensőmben, és hát valamelyest nyugalmat találtam, amikor a szülőföldemről a hazámba érkeztem. Bár igaz, nagyon kellett volna egy vidéki kunyhó valahol. Ahol néha négy-öt napot magányosan eltölthetek. Úgy tudtam volna igazából dolgozni. Ráadásul jött ez a lap is. Ezt nem panaszként mondom, hiszen jómagam vállaltam el. Mi az mégis amit csinálok vagy 65
