Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - A szabadságért fizetett ár (Varga Imre beszélgetése Köteles Pállal)

—1970-ben odakerültem az említett laphoz, és újságíróként, íróként kereshettem meg a kenyeremet. Addig tehát az építőiparban dolgoztam, technikus voltam. Szerettem a munkatársaimat, de mindig élt bennem a vágy is, hogy mást kellene csinálnom. Ami kapcsolatom akadt közben írókkal, szerkesztőkkel, képzőművészekkel, magánjellegű volt. Akik néha kegyelemből megkerestek ... Én magam nem kerestem a kapcsolatokat, nem törekedtem a kapcsolatok fölújítására, mert eléggé szemérmes ember vagyok. ízlésem ellen való a tolakodás. S vártam, hogy majd utánam nyúlnak. Hosszan kellett várni.. .

— A külső események sorából már alakulgat az életrajzod. Mi történt a lélekben odabent? Mire tanítottak az álmaid?

Álmaim? Nem voltak igazából... Maradtak a vágyaim: a visszatérés. De képtelen voltam a kezdeményezésre, az újrakezdésre. Vártam, hogy hívjanak. Nem rontottam az életemet az örökös álmodozással. Én azt hiszem, hogy meglehetősen kiegyensúlyozott létviszonyt sikerült kialakítanom magunk körül, annak ellenére, hogy nehéz természetű ember vagyok. Ezt sokan tudják: az ismerőseim. Szerencsém volt a házasságommal, mert a feleségem rendkívül jó természetű, eléggé képlékeny, a nehézségeket vállaló. Segíteni kész, de nem tolakodó módon segíteni kész ember. Valószínű, hogy ha mással kerülök össze, akkor másként alakul az életem. Szóval a visszatérés! Élt bennem valamiféle hit, hogy meglesz az újrakezdés lehetősége. Az írástól távol töltött húsz esztendő nem jelenti azt, hogy a szellemi élettől teljesen elszakadtam. Rengeteget olvastam. Tíz-tizenkét órás munka után. Ami időm maradt, azt olvasmányaimra fordítottam. Ezért a visszatérés lehetősége nem ért készületlenül, lélekben-szellemiekben. Kész voltam, amikor fejest ugorhattam az irodalomba, írásba. Abba a szellemi közegbe, amelyben élt a hit, hogy 1968 után megadatik ennek a népcsoportnak, ami Trianon után még soha. Súlyosan tévedtünk. Még akkor is többesszámot kell használnom, ha egy-két év után szétváltak az utak. Ugye, nagyon sokan rájöttünk erre és meggyőződtünk róla, hogy az tévút, hogy csak látszatra országút. Hamar rádöbbentünk, hogy sehová sem vezet.

— Hadd lendítsen most beszélgetésünkön az a mondat, amit te írtál. „A szülőföld elhagyása a szabadságért fizetett ár.” Az áttelepüléssel fizettél azért, hogy szabaddá válhass családostól. De sikerült, sikerülhet-e így megteremteni szabadságunkat?

Életemnek legdrámaibb döntése az volt, amikor végül is elhatároztam, hogy eltávozom a szülőföldről, hogy otthagyom. Azt is mondhatnám: cserbenhagytam azt a közösséget, amelyért a lehetőség szerint szóltam én is, mint mások, akiknek ez a lehetőség megadatott. Tehát ez nagyon nagy ár volt. A szabadságot az ember folyton keresi, és én azt gondolom, hogy bármilyen nehéz is volt ez a döntés, bármilyen nehéz is volt itt az újrakezdés, a beilleszkedés, az elmozdulás nem volt fölösleges. De szörnyű volt, mert amint már említettem, én nagyon nehezen tudok kérni, nehezemre esik a kérés, inkább nem eszem hét napon keresztül, semmint hogy kérjek valakitől egy darab kenyeret. S ez a munkára is vonatkozik, meg a szellemiekre is. Tehát én itt nem kopogtattam sehol, vártam amíg hívnak. Márpedig azt tudjuk, hogy igen kevesen hívják az embert önzetlenül bármilyen okból. De a szabadságot, bár súlyos árat fizettem érte itt is, megtaláltam és ennek nem azért van fontossága, mert a szabadság birtokában magamnak, magamért tehetek, hanem azért, mert meggyőződésem, hogy sokkal többet tehettem azokért, akik ottmaradtak a szülőföldjükön, tisztességükre legyen mondva. Sokkal többet használhattam innen, mint amennyit odahaza élve. Hiszen ott tartottam újra, hogy fölmondták, megint utcán voltam, minden lehetőség megszűnt, ugyanúgy, mint huszonegynéhány éve.

— Mikor történt az áttelepülés?

1977-ben.

— Érdemes lenne még az átkerülésetek személyes és családi körülményeiről beszélned. Nyilván erős taszítást éreztél a szülőföldtől, de volt-e valamilyen vonzás Magyarország felöl?

A taszításnak is megvannak a személyes körülményei. Az utolsó csepp, s ezt elmondom, mert nem mellékes, az volt, amikor Gyöngyi lányomat első próbálkozásra nem vették fel a kolozsvári egyetemre. Harmadik próbálkozásra járt csak sikerrel. Mielőtt felvették volna, ő a váradi Idegenforgalmi Hivatalnál dolgozott, mert angolul is jól beszélt akkor már, s

59