Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Peter Zajac: Közép-Európa mint álom és valóság (A szlovák regény) - Fordította Balogh Magdolna
amelyeknek nálunk természetes hagyományuk van, s amelyek ma egész Európában időszerűvé válnak — „a másokkal való együttélés” képességét (Patocka, Lévinas), amelyet olyan éleslátással fogalmazott meg az „isteni közösség”-ről szőtt álmában és „véget nem érő beszélgetései” során Dominik Tatarka? 4. A közép-európai szellemi közösség kialakításának álma a közép-európai nemzeti azonosságtudatok, és az ezzel összefüggő nemzeti kisebbségi jogok utólag felbukkant problémájába ütközik. Közép-Európa ismét atomizálódik, és kezd megfeledkezni arról, hogy a közös út önvédelmi szükségletünk . . . 5. Megmutatkozott, hogy a politikai fordulat gyorsabban véghez vihető, mint a jogtudat, a történelmi és kulturális tudat vagy a gazdasági gondolkodás megváltoztatása. Ez bizonytalanság és tanácstalanság érzését kelti, amivel az egész egykori Kelet-Európa területén politikailag visszaélnek, arra használva fel, hogy folytonos politikai feszültségeket keltsenek és állandósítsák a válsághelyzetet. 6. A társadalmi tisztesség álmát, az ezzel összefüggő önvizsgálatot és a saját megalkuvásaink és kompromisszumkészségünk miatti szégyenkezést az utóbbi évtizedben elfedi a sértettség, a mártíromság, és olyan új tekintélyek ismétlődő keresése, akiknek széles háta mögé el lehetne bújni. Közép-Európa álma és a régió valósága egymásnak ellentmondó képet ad ki, egyidejű létezésük kölcsönösen lehetetlennek látszik. Pedig mindkettő igaz, ahogy mindig igaz az álom is, meg a valóság is. A XX. századi Közép-Európában ugyanígy igaz az álom és a valóság ellentmondásosságából eredő trauma. Közép-Európa irodalma a XX. században nagyrészt éppen az álom és a valóság között feszülő különös ellentét miatt létezik. Hol tragédiaként vagy eposzként jelenik meg, hol paródia, irónia, komédia, burleszk vagy bizarr kép formájában. így jön létre az a különös dolog, hogy a széthulló Közép-Európában virágzik az irodalom. Az irodalomnak ezen az először Kafka, Musil, Karl Kraus, Broch és Hasek által kialakított képén semmi sem változott az eltelt ötven évben. Közép-Európa mindegyre két pólus között mozog, a szellemi rokonság álma, és Handke megállapítása között, mely szerint Közép-Európa csupán „meteorológiai fogalom” vagy Esterházy Péter bonmot-ja szerint Közép-Európa „ő, Amszterdam, Hrabal meg az eső.” Közép-Európa országainak alapélménye a XX. században az, hogy a normális emberi élet vágyálma és az abnormális emberi életek valósága összeegyeztethetetlen. Ez a trauma jelenik meg az emberi életek folyamatos megbélyegzettségében és behatároltságában, amiből nincs menekvés. így született meg a közép-európai ember képe az irodalomban: a részleges ember, a roncsember (töredék-ember), a maszk-ember, de másfelől az igazságos életre vágyó ember, az önnön tisztaságáért küzdő ember, a benső ártatlanságáért küzdő ember is, (ha már a külső harmóniáról le kellett mondania). A közép-európai regény éppen azért nem jelenhet meg a tizenkilencedik századi klasszikus regény formájában, mert a közép-európai régió ember szaggatott, folytonosság nélküli, olyan ember, aki igyekszik leküzdeni a saját benső valóságos szükséglete, s a számára gyakran idegen, de mégis létezése társadalmi keretét meghatározó absztrakt szabályok és előírások betartásának külső szükségszerűsége közötti ellentmondást. A Közép-Európa emberének irodalmi képe egy olyan „sors által kettéhasított vagy felnégyelt emberé, akiben oly sok rendszer és ideológia váltotta egymást, hogy a régióban élő ember kénytelen volt felcserélni a hiteles élet kialakításának képességét a bármiféle élettel való kiegyezés képességével. Bár az utóbbi időben szokás az európai posztmodernizmussal kacérkodni, meg kell jegyezni, hogy Közép-Európában mások a forrásai. Nyugat-Európában a bőség (a felesparódiája vagy a paródia tragédiája? 52
