Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 12. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő 9. A politikai közírás nagy korszaka és az elnémulás
keztetni. Hogy szomorkodott, gúnyolódott, nevetett, vagy szégyenkezett volna régi énjük a main . . . Öltönyeik, nyakkendőik, autóik, utazásaik, felszólalásaik, titkárnőik, deklarációik, vissza nem hívott barátaik, monoton választási gyűléseik, egész napos értekezéseik nem engedik, hogy fölemeljék a szemüket saját emberi szemükig.” Lengyelt olvasgatva meggyőződhetünk arról is, hogy (jó néhányan) nem voltunk olyannyira egyedül, amikor már két esztendeje följegyeztük, mennyi illúzió, mennyi önismerethiány keveredik az Európához való kapcsolódás kérdéseihez; hogy nagyon gyorsan újabb kényszerpályák alakultak ki, újabb hibás struktúrák szilárdultak meg; valami rossznak úgy lett vége, hogy közben „felejtése” történt olyan tapasztalatoknak, elveknek, értékeknek, amelyek nélkül a magyar demokrácia nem tud kikászálódni régről induló labirintusaiból. Lengyel politikai esszéírása még magasabbra juthat, ha gondolkodása centrumába állítja azt a felismerést, amely általa külön meg nem fogalmazott, ámde kihallatszik azért írásaiból: az évtized elején reform és restauráció együtt, összefonódva jelentkezik; ha még nagyobb figyelmet szentel a szerződéskötő technikák kidolgozásának; továbbá, ha közgazdasági kompetenciáját a filozófiai gondolkodással is kiegészíti. Ma ő az, aki legtovább bírta a lassan visszahúzódó politológus reformerek közül. Talpon van, folyamatosan képviseli azt a közírást, amelyet a múlt század centralistái alapoztak meg. A modern magyar polgár eszmélkedik itt, az ezredvég civilizációs fordulatának mindent túlharsogó káoszában, másféle emberi-gondolkodói-erkölcsi változatot mutatva fel, mint ami ma elönti a közéletet. Annak a politikai esszé-írásnak a jövőre persze bizonytalan, amely szembefordul az újsilánysággal, a közszolgálat retorikájába bújtatott sima önérdekkel, a beszáradt doktrinerséggel, egyfelől a dilettáns politikai rögtönzéssel, másfelől a fenyegető fekete demagógiával. A kérdés az, hogy sikerülhet-e még az új tényekre új fogalmakat találó politikai gondolkodásmód érvényesítése vagy az ilyen mentalitás képviselői visszaszorulnak a maguk szaktudományába. (Szalai László írta a múlt század hatvanas éveinek elején: „Azon nagy rázkódások, melyek országokat ingattak meg, engem is lesodortak a publicistái pályáról, melyre azelőtt készültem, s midőn az erkölcsi tudományok elveit ingadozni láttam, Európa-szerte . . . szükségét érezte lelkem a szilárdabb alapnak; s egész szenvedéllyel adtam magamat a természeti tudományok egyik és másik ágára . . .”) A horizontváltozások, a hiábavaló végiggondolások és javaslatok nyomán kialakult szellemi depresszió gátjain mintha megtörne tehát a nyolcvanas évek nagy hulláma. Vagy éppen fordítva? Nem az elhomályosodás némítja el a politikai gondolkozókat, hanem az ő elcsendesedésük jelzi a közeledő morajlást? 1991. szeptember ( Folytatjuk ) 39
