Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 12. szám - Szepesi Attila: „Erdei vadak, égi madarak” (Arcképtöredék Csanádi Imréről)

tajtékzik a szélben vadmuhar, vadzab.

Jut hely zsázsának, kutyatejnek.

Sóderszigeten szulák ontja mézes, patyolat tölcsérkéit, — taposott ösvényeken szívósan terped a porcsin.

(Rákos homokján)

A költő Zugló és Rákos határmezsgyéjén, egy blokkházban élte utolsó esztendeit. Kóroktól elkínzottan, jórészt szobafogságra ítélve, költőként csaknem elfeledve, a legszűkebb családi körben. A sors furcsa fintora, hogy a természetet oly szeretettel átélő és megfigyelő poétának végül csak egy toronyházi ablak jutott, ahonnan kitekinthet a kopott, távoli házakra, a fogyatkozó fákra, elgyötört füvekre, s ahonnan kipillantva azért újra átélheti az évszakok változását. Szinte nem is attól, amit odakint megpillanthat a zöld tenyészetből, hisz annak csak fájdalmas fragmentumai érnek el hozzá, de még azok is alig. Saját magából, a maga emlékeiből és nosztalgiáiból, meg egy-egy kinti, véletlen rebbenésből építheti fel újra egésszé azt a régi képet, amit a remegő forrás tükrében (abban a másik börtönben kucorogva) megpillantott valaha. Vagy amit a forrás tükrének visszfényeként a Csillagforgó embert-letipró, mégis fenséges látványába beleálmodott.

Hogy nyitva maradjanak mindvégig érzékeink, eltűnődhessünk virágon, felhőn, évszakok vonulásán,

tavasz kékségén, nyár aranyán, az őszi tarkuláson,

tetszhessen még a tél is, rekedt-búgó szelével, hulló havával,

rá-rárévedjünk hajdani, alázatosan gondos mesterekre, nem fogyó álmélkodással akik csüggtek a semmiségeken,

fodor füstön, behavazott falucskán, kopasz fák ezer ágán-bogán,

szemétre-szorult varjakon, akolba zsúfolt, fázós juhokon . . .

Ezek vagy az ezekhez hasonló, eltűnődni-való semmiségek maradtak meg számára utolsóul: egy-egy elfutó búbospacsirta, elcikkanó fecske, szeszélyesen keringő városvégi seregélycsapat, egy-egy koromszínű varjú. Örömnek kevés, de emléket idézni elegendő, s elegendő a keserűséghez, amit a huszadik századi ember világérzéseként így öntött versbe valaha, érett férfikorában, „félúton, mégis delelő magasban”:

30