Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Gerold László: Bánk bán-előadások Szabadkán

színművek, a középfajúnak nevezett drámák és társadalmi vígjátékok mint a polgári életnek már vidéken is kialakulandó, adekvátnak vélt dramaturgiai s tartalmi formái. Ilyen körülmények között kifáradt, érdektelenné lett a krónikás dráma, a történelmi tragédia is, jóllehet a cenzúra megszüntetésével megnövekedett a Bánk bán-előadások száma. Sajátos helyzet állt elő azzal, hogy Katona műve akkor tűnt fel, vált gyakori műsordarabbá, amikor a színház a művészet és a szórakoztatás szorításában vívódott, kereste helyét, fennmaradása és rangja közötti arányokat, a közönség pedig hiába hangoztatta igényességét, művészet- pártoló hajlamát, egyre inkább szórakozni kívánt a színházban.

A Bánk bán tehát visszakerült az őt megillető helyre, a színházi műsorba, ez akkor is lényeges, ha ebben a történelmi dráma, mint kalapon a bokréta, csupán dísz volt.

Tudjuk, hogy a magyar dramaturgiában és színjátszásban, általában az irodalmi gondolkodásban, a felvilágosodástól a szabadságharcig a tragédia állt a műfaji hierarchia csúcsán, a tragédia pedig kötelezően történelmi tárgyú volt. így volt ez a romantika minden szakaszában, abban a kezdetiben, amikor a Bánk bán keletkezett, abban a középsőben, amikor Katona népszerűvé lett, miközben a nemzetté válás annyira fontos metamorfózisa lejátszódott, s így volt abban a már-már utóromantikának nevezhető időszakban, amikor a történelmi múltra való hivatkozás gyógyír is, biztató példa is. Ezzel függ össze annak a szokásnak a kialakulása, hagyománnyá rögzülése, mely szerint ünnepelni, nemzeti, állami, sőt vallási ünnepeken is legméltóbban, legünnepélyesebben éppen a történelem aureolája alatt lehet és illik. A történelmi drámák pátosza, ami a műfaj egyik alapkövetelménye volt, irodalomban, színjátszásban egyaránt, emeli az ünnep rangját, fényét, vélték. S ez a vélekedés is közrejátszott abban, hogy a magyar dramaturgiában és színjátszásában még akkor megkülönböztetett helye, értéke volt a nemzeti tárgyú történelmi drámáknak, amikor ezek már, enyhén szólva, anakronisztikusakká váltak, amikor már a színházi és emberi világkép másmilyenre változott, nemzetiből kozmopolitán polgárivá módosult.

Hogy ez a változás a vidéken lassúbb volt, mint a nagyvárossá lett Budapesten, azt szépen igazolja a történelmi drámákat övező, továbbélő tisztelet, amely elsősorban éppen, joggal a Bánk bánnak jutott ki. „Történelmi színműveinket szeretni kell — írta a Szabadka és Vidéke 1879-ben —, mert nagy hazafiságot, nagy jellemeket lelünk bennük”, s ezt a szemléletet sokáig előszeretettel hangsúlyozta is a vidéki sajtó, akkor is, ha a történelmi drámáknak volt közönsége, s akkor is, ha fél ház vagy még foghíjasabb nézőtér előtt játszották őket. Tehát hol megelégedéssel nyugtázva, hol pedig figyelmeztetve a város közönségét, amelynek egyre ritkábban, de legkülönfélébb alkalmakkor mégis megadatott találkoznia nemzeti történelmi drámákkal. Ilyen alkalom volt Szabadkán, gondolom, másutt is, az évadkezdés, amikor is az igényesebb direktorok, mint amilyen a klasszikusokért rajongó Rakodczay Pál vagy Halmay Imre éppen olyan nehéz vállalkozással, mint amilyen a Bánk bán színrevitele, kívánták bizonyítani társulatuk nagyobb értékét, jelentőségét. De elég gyakran játszották március 15-én díszelőadásként, egy időben pedig Katona József születésének évfordulóját, ennek nem kellett kerek számnak lennie, használták fel magyarázatul, miért iktatták a temérdek népszínmű, operett, bohózat közé műsorba ezt a tragédiát, amelyet a nagyon műveltek néztek meg tiszteletből vagy pedig a diákok iskolai előadásként. Legtöbbször mégis jutalomjátékként vették elő a Bánk bánt, meg vendégjáték alkalmából amikor az eminens vendég ezzel kívánta bizonyítani kivételes művészi rangját, színvonalát. Különös, de egyáltalán nem véletlen, amit a sajtónyomok őriztek meg számunkra, hogy túlnyomórészt színészek választották Katona művét, elsősorban hősszerelmesek, Pálffy György a Nemzeti Színházból 1897-ben és 1898-ban, Hetei Bakó László —Szabó Ferenc, akik a tragédia címszerepében léptek először a szabadkai közönség elé, 1894-ben, illetve 1901-ben, ugyancsak Bánkként debütált Molnár László is 1898-ban, aki későbbi vendégjátékai során, amikor már országosan ismert színész lett, ebben a szerepben tért vissza a szabadkai színpadra. Molnár László Bánk-alakításai azonban másért is figyelmet érdemelnek. Ő előbb hősszerelmesként játszotta szerepét, majd pedig drámai hősként. Jó lenne ismerni, például leíró részletek alapján, mi volt a különbség Molnár szerepkörcseréjének két Bánkja között, mert a mű előadásának esetleges stílusváltásáról is lehetné75