Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Kötő József: A Bánk bán és Kolozsvár
a színház. Az évtized Nagyurai (Janovics és Szentgyörgyi továbbra is Biberach és Tiborc megszemélyesítői maradtak), Táray Ferenc (1884—1961) és Kemény László. Táray szug- gesztív erejű drámai színész volt, Kolozsvárt a szép dikció iskoláját teljesítette ki, s annak ellenére, hogy 1924-től budapesti színházaknál volt szerződésben, a két világháború közötti időszakban állandó vendégszereplései révén meghatározó egyénisége volt a romániai magyar színjátszásnak, a 40-es évek elején a kolozsvári színházat is igazgatta. Kemény (1929-ben külföldre távozott) a színház kiváló drámai hőse volt, aki Bánk mellett Ádám és Faust embermegváltó kísérleteit is megélte a színpadon, hogy az önpusztitás poklait is megjárja a Mizantróp vagy Fedja (Élő holttest) alakjain keresztül. Szentgyörgyi örökébe Tóth Éleket (1873—1944) kente fel a színház. 1897-ben kezdte pályáját Nagyváradon, 1927-ben szerződött Kolozsvárra. Tiborc panaszait egyetemes emberi keservekként mondta el a színpadon, az örök nagy eszmék színésze volt (Luka—Éjjeli menedékhely, Prospero, Üdő Márton—Jézusfaragó ember, Ghenadie apát—Gyerekkeresztesek). Ebben a korszakban lépett először Gertrudisként színre a XX. századi romániai magyar színészet egyik legjelentősebb személyisége, Poór Lili (1886—1962), aki rendkívüli tragikai erejével Jászai nyomdokain haladt, s több mint három évtizeden át alakitotta a szerepet. Jordáky Lajos így írta le Poór Lili Gertrudisát: „Mennyi keménység és ravaszság, büszkeség és sértődöttség, gőg és félelem van ebben az uralkodni vágyó és uralkodó Gertrudisban, akit Poór Lili formált”. Tárgyalt korszakunkban a Bánk bán Melindái Izsáky Margit (sz. 1899) és Könyves Tóth Erzsi (sz. 1904), a színház drámai szendéi és naivái, akik a nagy Shakes- peare-szerepek, Desdemona, Ophelia, Júlia, Puck mellett alakították a történelem vargabetűinek és az emberi cselszövésnek áldozatát. Nehezítette az igényes és költséges Bánk bán-előadások színrevitelét, hogy a két világháború közötti időszakban a romániai magyar színjátszás nem részesült állami támogatásban, a társulatok az öneltartás jegyében dolgoztak, mindennap meg kell küzdeniük fennmaradásukért, ily módon keveset költhettek a darabok kiállítására, és műsorpolitikájukkal is ki kellett szolgálniuk a fizetőképes közönség elvárásait. Ezért az 1920—30 közötti időszakra a fokozatos leépülés volt jellemző. Ennek ellensúlyozására egyetlen mód mutatkozott: a kisebbségi önszerveződés. A közösség maga tartsa el nemzeti intézményeit, de külső beleszólás nélkül irányíthassa is működésüket. A kultúramegtartó, önirányító gyakorlatot próbálták kikísérletezni Kolozsvárott 1930-ban, amikor Janovics Jenő az 1930/31-es évadtól kezdve átengedte a szinház vezetését a Színpártoló Egyesületnek, amelynek elnöke Bánffy Miklós volt. A Színpártoló tőkeerős színház létrehozásáért egy alkalmi konzorciummal kötött szerződést, s ennek fedezékében szellemileg is megpróbált megújulni. Egyik fő törekvésük, a művészi színvonal emelése érdekében hivatásos rendezőt szerződtettek, aki „stílusegyéniséget” kölcsönözhetett a színháznak. így szegődött Kolozsvárra Horváth Árpád (aki egyébként erdélyi származású, Désen született, 1900 november 25-én), Hevesi Sándor tanítványa, kísérletező szemléletű rendező, aki igyekezett új, modern szellemet vinni az előadásokba, kereste azokat az utakat, módokat, amelyekkel a színház felveheti a versenyt a gépi kultúrával, és megtarthatja a közönségét. És itt kapcsolódik a Bánk bán-kultusz ismét a színháztörténelem fő sodrába. Az 1930-ban Kolozsvárra szerződött Horváth Árpád reform-stratégiájában fontos momentum volt a Bánk bán színrevitele. Szentimrei Jenő így foglalta össze a kísérlet lényegét: „a magyar királydrámát közelebb hozta a színpadművészet mai eszközeivel a mai közönség érdeklődéséhez”. Az akkori fogalmak szerint rengeteg időt áldoztak a bemutató előkészítésére, tíz álló napig próbálták a darabot, s a színszerűség növelésére új szcenáriumot dolgoztak ki, amely tulajdonképpen a Hevesi-koncepcióra alapozott. (Tudjuk a színháztörténetből, hogy Hevesi elgondolása mekkora ellenérzést váltott ki a maga korában, még parlamenti interpellációra is sor került Budapesten.) A felfogás lényege az volt, hogy az előversengésre és 5 felvonásra tagolás helyett három részben játszották a darabot, hatásos felvonásvégekkel, jeleneteket cseréltek, szöveghúzásokat eszközöltek. Hevesi nyomán kimaradt Bánk visszatérése, hallgatózása és a felvonást záró nagy monológ, eljátszották a negyedik felvonás eredeti befejezését, Petur s a berontó békétlenek jelenetét. Nyilvánvaló, hogy ezzel az előadásmóddal a dráma 71
