Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 11. szám - Fried István: A lírikus Katona József („Világokat álmod a világ hátára”)
Katona mindenekelőtt színpadi szerző, gondolkodása az 1810-es esztendőkben a színpadi szakemberé, aki egészen bizonyosan ismerte a Pesten játszó társulat műsorát, illetőleg rendkívül tájékozott volt a kor sikerszerzőinek művei között. így egyelőre csak megkockáztatom azt a véleményemet, hogy a korszak német nyelvű drámaírásának tanulmányozása jóval közelebb vihet Katona műveltsége jellegének tisztázásához, mint az olykor erőltetett „világirodalmi” források keresése. Már csak azért is, mivel például a Kotzebue-szín- művek a korszak „uralkodó eszméit” dolgozták föl, váltották a kevésbé igényes publikum aprópénzére, és ezt tették a többiek is, akiket Katona fordított, átdolgozott, játszott. 3 ami meg különösen szem előtt tartandó, hogy a huszonöt vers valójában egységet alkot, meglehetősen egynemű világról tanúskodik, semmiképpen sem csupán a drámaíró mellékterméke, viszont feltétlenül a Bánk bán második kidolgozásának áramában szemlélendő. S az is bizonyosan igaz (amit oly sokan, különféle hangsúllyal, emlegettek), hogy a versek szerzőjük küszködését mutatják a megformálásssal, nyelvújítási és tájszavak, meglepő ncologizmusok és vérbeli költő nyelvi fantáziájáról árulkodó képek keverednek, nagy hatású poétizáltságot semlegesít a rímkényszer, máskor külső és belső forma diszharmóniája nem engedi érvényesülni a nagyszabású mondandót. Ám még ha ezt tekintetbe vesszük is, akkor sem nevezhetjük féltehetségnek a lírikus Katonát, akinek a XIX. század második évtizedében sikerült önálló, téveszthetetlenül egyéni lírát szereznie. Bővebb elemzést igényelne költői világa: Orosz László jó szemmel vette észre, hogy az áthajlások szerepe megnő a versekben; hozzátehetjük, hogy rövid sorú verseiben az igeneves jelzőkkel összekapcsolt reáliák szokatlan tömöttséggel jelzik a nyugtalan és a nyugtalanító világot: A szép Természet felett tenyészett balzsam szellőártól telő mellem elnehezüle: A nap — lankadó dörg közt — haladó halmos pára bíborára már feküdni készűle. A bonyolult rímelhelyezés, a zsúfolt információ, a közbevetés nem könnyíti a megértést, a látszólag Csokonaira emlékeztető természetfestés lelkiállapot-rajzát szolgálja, amely valójában egy visszaemlékezés keretébe illeszkedik, azaz eleve a jelen és a múlt között létező feszültség vibrál a verssorokban. Az időnek egyébként is számottevő a szerepe: a „piros alkonyat”-tól a nap lelankadásáig beszéli el a költő az egymásra toluló benyomásoktól: természettől, érzelemtől és az érzelem tárgyának jelenésszerű feltűnésétől kiszínesedett emlékét. S hogy ez a megidézésforma, ez a szinte látomásig feszülő, álom és valóság között lebegő megjelenítés nem egyszeri kísérlete a költőnek a végképp múltba vesző képek felmutatására, igazolja Gyermekkor című verse. S ha a strófaszerkezet különbözik is az előző versétől (az ötsoros szakasz páros rímű sorokat tartalmaz, meg még egy egyet, amelyre majd a következő szakasz ötödik sora csendíti messziről a rímet), mind az áthajlások, mind az igenevek tömöttséget sugalló szerepe változatlannak tetszik, sőt, az áthajlással a strófák közötti távolságot is áthidalja a költő: Akkor is még a ház sarkán megállván, mosolyg a tarkán setétedő felhők alatt mint fütykéli a végdalat egy aludni készülő 54
