Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Sebestyén Mihály: A királynét megölni... - A Bánk bán és a történelmi tények

A királyi gyám és kormányzó első dolga volt hitvesének visszahozatala Magyarországra, Minden együtt van újra, hogy az uralomért való harc döntő szakaszba léphessen.

Gyakorlatilag szinte semmi sem áll a házaspár hatalmi érvényesülésének útjában: Imre király özvegyének hívei félkézen megszámolhatok, a király tehetetlen csecsszopó, a Kons- tanciának juttatott két vármegye jövedelmeit András elfogja, s az asszony örökségét nem adja ki. Konstancia fogolynak érzi magát az országban, a pápa erkölcsi támogatása túlságosan gyenge, hiszen Róma messze, túl a hófödte hegyek másik oldalán van, s a kalocsai érsek, János nem képvisel elegendő erőt András híveivel szemben. (Különben éppen János érsek koronázta meg III. Lászlót 1204. augusztus 26-án, mivel az esztergomi érsekség éppen betöltetlen volt.) Akkor már sokkal közelebb van Lipót, a költők és a magyar trónkövetelők barátja, s Konstancia asszony fiával, no meg némi kincsekkel, köztük a koronával Ausztriába menekül. A gyám kísérletet tett a szökés meghiúsítására — eredménytelenül. Egyetlen dolgot tehetett: lefoglalta mindazt, amit a menekülő királyné az esztergomi káptalannál letétbe helyezett.

Ha most már a mindenütt sötét középkori cselszövést gyanító történeti beidegződéseknek engednénk, akkor III. László váratlan halála hallatán mindjárt gyilkosságra gondolhatnánk. Ám a krónikások nem tudnak a gyermek király megmérgezéséről, megfojtásáról vagy bármiféle erőszakos halálnemről. Természetes kimúlása az árnyékvilágból (1205. május 7-én) végre a trón lépeseire juttatta Andrást és nejét. (Néhány hét leforgása alatt a korona visszakerült Magyarországra, Lászlót Székesfehérvárott helyezték örök nyugalomra — s személyében az utolsó árpádházit is e sírhelyen —, Konstancia hazatelepült Aragóniába, és nemsokára férjhez ment II. Frigyes szicíliai királyhoz.)

1205. május 29-én, pünkösd vasárnapján, Andrást, e néven a másodikat, felkenték Magyarország királyának, s a kalocsai érsek fejére helyezte a szent koronát. Valószínűleg ekkor koronázták meg Gertrudist is.

András országosának első tizenöt esztendeje alatt a főrendeknek juttatott adományok mértéke minden addigit messze fölülmúlt. Pontosan érzékeli ezt a bőkezű pazarlást a korban született paradoxon: A király bőkezűségének ne legyen semmi határa, s a legjobb mérték, ha a fejedelem ad, az, hogy éppen nincsen mértéke! A donációk üteme olyan kapkodó, hogy gyakran előfordul: a már eladományozott birtok tulajdonosától a király elveszi ajándékát és másnak juttatja, a megrövidített főurat pedig pénzzel kárpótolja. (András megpróbál áttérni a királyi pénzgazdálkodásra, ám „reformja” eleve elhibázott lépésnek bizonyul, az országban a feltételek még nem értek meg ennek gyakorlati megvalósitásá- hoz.) Kancelláriáján ennek következtében elképzelhetetlen felfordulás uralkodik. Az új uralkodó egyik oklevelében ekképpen mentegeti a birtokgazdálkodás áttekinthetetlenségét: „mert hiszen felülmúlja az emberi tehetséget, hogy mindenre, ami az országban történik emlékezzék”.

Nem így Gertrud.

Országlásának idején nagyszámú idegen jön be Magyarországra, még a távoli Elzászban is tudni vélik a szelíd kolostori jegyzők, hogy „a királynő bőkezűen adakozott a mindenfelől odasereglett németeknek, és minden szükségöket fedezte”.

Találóan jellemzi a kialakult helyzetet Wertner Mór, a kor kiváló ismerője egy 1897-ben megjelent tanulmányában: „1205 tavasza meghozta végre-valahára az uralkodni vágyó házaspárnak (Andrásnak és Gertrudnak) a forrón óhajtott koronát, csakhogy Gertrud, még mint az uralkodó király neje sem tudta alattvalói jóindulatát és rokonszenvét a maga számára megnyerni. Korlátlan uralkodási vágya, melyben férjét koronás papucshőssé alázta le (sic!) — mértéknélküli nepotizmusa, melyben fivéreinek pályáját a magyarhoni nemesség rovására előmozdította, óriási pazarlási vágya, s azon törekvése, hogy családi politikáját a nemzet érdekinek figyelembevétele nélkül mindenáron érvényesítse: mindez az évek során előkelő és hatalmas ellenzéki pártot teremtett, mely csak a következő pillanatot várta, hogy a „gyűlölt asszonyt ártalmatlanná tegye”.

Ne elégedjünk meg a történetíró helyzetösszefoglaló kijelentéseivel, lássuk a tényeket, amelyek önmagukért beszélnek.

37