Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Darvay Nagy Adrienne: „Szép se volt igen; de egy Alphonsus, egy Caesar állott előttem” - Bánk bán, avagy a magyar férfiideál és ábrázolói

Hasonló külső adottságok tehették elérhetővé a klasszikus szerepet a 30-as évek Nemzeti Színházában Petheő Attila, majd 1934-től, Németh Antal jóvoltából Kiss Ferenc számára is.

Természetesen a szerepkörök skatulyája ekkor már nem bénította a magyar színpadok művészeit. A természetesebb, sőt természetes játékstílus ellenére Bánk számára csak robusztus, erős alkatú, férfias szereplőket választottak. Németh Antalnál foghatjuk a történeti hűség igényére, ám 1945 után mivel magyarázzuk? Ugyanis bármelyik Bánk bán-előadás fényképét, előadásképét megnézzük, vonásaiktól eltekintve, ugyanolyan Bánk bánokat láthatunk, mint a múlt század kezdetének első ábrázolásain. A jelmez lehet kissé stilizáltabb, szegényesebb vagy gazdagabb, fényesebb, bőrszerűbb anyagból; játszhatják pantallóban, mint Bessenyei Ferenc sokadik alakítása során a Nemzeti Színházban 1970- ben; vagy egészen operaszerű öltözetben, mint az operában otthonos Márkus László rendezésében 1948-ban Básti Lajos. Nem mindenkinek volt hosszú parókája, saját rövid hajukkal vagy akár kopaszodva is játszható volt, mint játszotta Bessenyei Ferenc többször; László Gerő Kolozsvárott, az 1971-es, Tompa Miklós rendezte előadáson; Holl István a pécsi Illyés-átdolgozásban (1976); Sinkovits Imre 1975-ben, a Nemzetiben; vagy ugyancsak ott, napjainkban Bubik István. Külsejük, típusuk mégis egyforma: Bessenyeié, Kállai Ferencé, Básti Lajosé, Senkálszky Endréé (Kolozsvár 1954), vagy Delly Ferencé (Marosvásárhelyi Székely Színház, 1947), és hosszasan sorolhatnánk. Nem tudunk elképzelni egy skandináv típusú Bánkot, szőkét és kék szeműt. Egy néger, Ira Aldrige például sok-sok „fehéreknek írott” Shakespeare-szerepet végigjátszott, Bánknak nem tudtuk volna, s nem tudnánk elképzelni. Igaz, néhány éve Vietnamban bemutatták, de az nem „a mi Bánkunk” volt! Ugyanis Hamletnél teljesen mindegy, hogy sovány, sápadt, dekadenciára hajlamos színész alakítja vagy a szöveg szerinti kövér, korhű ruhában vagy farmerben. A magyar Bánk bánnál nem mindegy. A magyar férfi ugyanis robusztus, döngő léptű, széles vállú, tűző szemű, szakállas, arcán „a bánki sértődés”-sel, aki nem az operai hangszínnek megfelelő drámai tenor, hanem bariton, sőt basszus orgánumon szórja szerte keserveit. Mert ő a „mi Bánkunk”, de sajnos, csak a miénk!

Németh Antal kitűnő könyvében felidézi a három külföldi Bánk hatását és az előadások körülményeit. Az első — német nyelvű — Bánk bánt 1871-ben játszották. Adolf Sonnenthal, a Burgtheater neves művésze szülővárosának, Pestnek akart kedvezni ezzel az alakításával. A császárváros dédelgetett, divatot is diktáló csillaga fiaskót szenvedett nemes kísérletével. Másodszor Gustavo Salvini választotta Katona alkotását budapesti vendégjátékához. Az 1897-i olasz nyelvű bemutatót a „Bánkbano”-t alakító szinész kivételesen elmélyült tanulmányai előzték meg. Foglalkozott az író személyével, a tragédia történelmi korával, majd a darabbal és főként saját szerepének kidolgozásával. Szinte beleszeretett a drámába, amelynek a második felvonását, Bánk és Petur jelenetét a magyarság valóságos nemzeti himnuszának tartotta, a tragédia jellemeit pedig shakespeare-inek. Sajnos, a korabeli kritikák tanúsága szerint mégsem sikerült a vállalkozás. A jóindulatúbb bírálók megpróbálták pozitívumokat találni az alakításban; az őszintébbek bevallották, hogy részint Othello, részint Hamlet és Teli Vilmos keveréke volt ez az idegenszerű játék, amely lágy volt, inkább siránkozó, mint mennydörgő (amelyhez hangja sem volt Salvininak), erősen olaszos, gesztikuláló. A Németh Antal-tanulmányban megjelentetett Salvini- szerepkép is az „olasz Bánk bánt” támasztja alá, pedig a színész kikérte Kéméndy Jenő véleményét is a jelmezek és kellékek kiválasztásában. Még abban is teljes korhűségre törekedett, hogy hosszú hajába a II. Endre korára jellemző gyöngyöket fűzött. A szép illusztráció azonban mégis egy finom, lágy olasz mutat, akinek arca a Budapesti Történeti Múzeumban található gótikus szoborlelet 10. számú, ún. „capuccio-s lovag”-ját idézi bennem: nemes, udvari arc, mediterrán arcéi a szakállal és bajusszal együtt. Bánk bánnak pedig, úgy tűnik, a magyarsága fontosabb és jelentősebb, mint drámai ereje, általánosítható szereplehetősége. A múlt század végén a Bánk bán egyértelműen és szinte kirekesztőén nemzeti tragédia.

31