Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 11. szám - Kerényi Ferenc: (Mai) jegyzetek (a) Bánk bán (egykorú színpadi) sorsáról

tanította a Bánk bán példamondatait (A színészet könyve c. összefoglalóból idézünk; kövér betűvel jelölve a fő, dőlttel a mellékhangsúlyokat):

„így? ördög és pokol! bizony majom mind, egytől egyig! Ó te szép nevű magyar! Magyar? Eh! félre oktalan aggodalom. Mit használ itt a fog- csikorgatás!”

(A szövegen az is jól lemérhető, milyen kisebb változtatásokat hajtott végre a színész Petur

I. felvonásbeli belépőjén.)

A drámának azonban nemcsak részleteiben, de egészében is vizsgáznia kellett — most már a romantika követelményei szerint. A Bánk bán, amely az 1810-es évek neoklasszicizmusához és szentimentalizmusához képest nyers, vad, darabos volt, most (a készen átvett játékelemek miatt) helyenként naivnak, érzelgősnek, zavarosnak tűnt. Az író tehetségét elismerve, két vonatkozásban óhajtottak változtatást. Elsősorban Bánk „üres sóhajtásokkal, hosszas és lármás, dühöngő céltalan elmélkedésekkel” teli szövegét javasolták korszerűsíteni, pergőbbé téve ezáltal a cselekményt, megrövidítve az előadást. Másrészt a finomabb társalkodás, a biedermeier stílus nevében kifogásolták a „nem mívelt színpadra valók”-at, az „asszony-becsmérlések” használatát.

A Bánk bán színpadi térhódítása nem gyors, az évtized mérlege kétarcú — pontos tükörképeként annak, ahogyan a romantika fokozatosan, egyetlen évszámhoz nem is köthetően váltotta fel az elavultat, a régit. A Nemzeti Színház leendő alapítóinak főszerepei mellett még gyakoriak a kényszermegoldások: II. Endre kiosztására, lévén rövid szerepe, alig fordítottak gondot, Biberachot a komikus Éder György többször is eljátszhat- ta, Tiborcot pedig a táncművész Szőllősy Lajos — hogy a kisebb szereplőkről ne is szóljunk. A provinciális vándorszínészi megoldásokból szép csokrot gyűjthetett egybe a debreceni tudósító 1836-ban: a cimszereplő (aki Budán csak Simon bánig vitte) legnagyobb dicsérete, hogy „a kötött beszéd korlátjain keresztül nem gázol”, azaz úgy-ahogy felmondta a verset; a Myska bánt játszó, verbunkos táncbetétei miatt kedvelt Cseley József „félgörbedéssel” próbálta „tompa hanggal elhebegni” szerepét, ennyire futotta az idős udvaronc ábrázolásához. A művelt közvéleményt képviselő és egyben formáló kritikusok, az egykorú lapok vidéki levelezői hasonlóan felemás álláspontot képviseltek. A kolozsvári tudósító 1834-ben még megelégedett a szerepek egy-egy vonásra redukált felemlítésével, akárha egy vitézi játékot ismertetne; a debreceni bíráló (derék, kaszinóba járó tábori felcser) 1836-ban úgy véli, hogy a Bánk bán „hajdankori zűrzavaros történet, mit azzá az értheti enné tevő kötött beszéd tesz”. Ám ugyanakkor a kassai Szemlélő konzervatív szerkesztője, Kovacsóczy Mihály már a „jeles Bánk bánnak korán elhunyt nagy reményű írójának” tiszteli Katonát.

Az 1830-as évtized közepére a literatúrában azonban már létrejött egy olyan szövetkezés, a Pesti Drámaíró Egyesület (1835. november 29-én), amelynek tagjai nemcsak általában a maga faragta tehetségnek tekintették Katona Józsefet, hanem — a magyar történelem romantikus drámai feldolgozásának programjában — közvetlenül elődjüknek is vallották. Garay János 1835-ben Kisfaludy Károly vígjátékai mellett Vörösmarty és Szigligeti nemzedéke számára a Bánk bánt tekintette hagyománynak. Maga Szigligeti, mint a várszínházi társulat segédszinésze, előbb az egyik békétlen volt, később Simon bán, amíg II. Endrét is eljátszhatta. Dienes, vagy a királyi ebéd c. tragédiájában (1836) IV. Béla említi fel Bánk esetét.

Világnézeti előddé lépett elő Katona József a fiatal radikálisok csoportja, az Ifjú Magyarország tagjai számára, akik 1837 után szerveződtek Kazinczy Gábor vezetésével, s elvbarátaik közé számlálhatták Egressy Gábort és Szigligeti Edét is. A liberálisok erkölcsnemesítő színházi programjával szemben ők a színpadot politikai szószéknek tekintették. Ennek érdekében műsortervet nyújtottak be az új Pesti Magyar Színházat igazgató

25