Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Gosztonyi Péter: Szovjet csapatok Magyarországon
„héják” kerültek előtérbe. A liberális kommunista Nagy Imrét miniszterelnöki posztjából leváltották. Rákosi és sztálinista csoportja uralta a politikai mezőnyt. Miniszterelnök a 33 éves Hegedűs András lett; puha viaszbáb a hatalom kezében. „Fejbólintó János”-ként ült be a miniszterelnöki bársonyszékbe, melyben valójában Rákosiék szellemében tevékenykedett. Volt azonban még valami, ami bizonyos jogi alapot biztosított Moszkvának ahhoz, hogy csapatait továbbra is Magyarországon tarthassa. Ez a Varsói Szerződés volt, hivatalos nevén az európai szocialista államok közötti „Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés”, amelyet három napos tanácskozás után legmagasabb kormányszinten, szovjet asszisztencia mellett, nyolc állam képviselői 1955. május 14-én a lengyel fővárosban írták alá. A szerződés dátuma önmagáért beszél: ez egy nappal előzi meg az Osztrák Államszerződés megkötésének napját. Ami nem holmi véletlenség! A Varsói Szerződés még szorosabban kötötte Moszkvához — most katonai vonatkozásban is — a kelet-európai népi demokráciákat. Ezt a katonai paktumot tulajdonképpen a NATO ellen és ezen belül is a szovjetek által félt „német veszély” aktivizálása ellen hozták létre, mivel 1956 tavaszán — a párizsi szerződések alapján — az 1955-ben életre hívott NSZK- hadsereg, a Bundeswehr, a nyugati védelmi közösség teljes jogú tagjává lett. Hruscsov és a hatalmon lévő, a második világháború éveit megélt szovjet politikai vezetők most ugyanis attól tartanak, hogy az újra felfegyverkezett Nyugat-Németország revánsra, „elégtételve- vésre” készteti Bonnt, amelyből törvényszerűen egy új világháború lenne. A „német imperializmus” feltámadásának rémképe a szovjet vezetők a háború vége óta magukban kialakított „ostromlott erőd” légkörében reálisnak tűnt. A Varsói Szerződés a kelet-európai térségben levő nemzeti „néphadseregek” még meglevő önállóságát is megszüntette, őket minden vonatkozásban a szovjet vezérkar alá rendelte, így legitimálta a szovjet katonai jelenlétet Európa keleti felében. Hegedűs András, a magyar miniszterelnök, aki 1955. május 14-én kormánya nevében a Varsói Szerződést aláírta, 36 évvel később, erről az aktusról a következőképpen nyilatkozott: „Már az aláírás után röviddel világossá vált, hogy a Varsói Szerződés szövegével nincs összhangban a gyakorlat. A Varsói Szövetséget ugyanis elvben független, szuverén államok kötötték meg, amelyek nem avatkozhatnak be egymás belügyeibe. A gyakorlatban kezdettől fogva a szovjet akarat érvényesült mind az egyesített fegyveres erők parancsnokságában — a főparancsnok mindenkor szovjet marsall volt —, mind a Politikai Tanácskozó Testületben. A közös fegyveres erők országonkénti elhelyezéséről a szovjetek gyakorlatilag tetszőlegesen dönthettek ...” (Népszava, 1991. július 1.) így történt, hogy amikor 1955. szeptember 19-ig Ausztria keleti feléről kivonták a megszálló szovjet csapatokat, ezeknek egy része a Dunántúlra került. Egyik napról a másikra magyar laktanyákat kellett részükre kiüríteni és tisztjeik számára lakásokat rendelkezésre bocsájtani. A moszkvai vezérkar átszervezte a Magyarországon tartott csapatait. 1955 decemberében Székesfehérvár központtal létrehozott egy négy hadosztályból összeállított hadtestet, amelynek hivatalos neve „Különleges Hadtest” volt. Ez a hadtest két, úgymond „összfegyvernemi” hadosztályból (vagyis páncélos, tüzér és lövészegységekből) és két repülőhadosztályból (egy bombázó, illetve vadászrepülő-seregtestből) állott. A csapatok zömében a Dunántúlon helyezkedtek el, de jutott belőlük a Duna-Tisza közére is, míg a bombázóhadosztály Debrecenbe került. 1956: felkészülés a beavatkozásra A Különleges Hadtest parancsnoka 1955/56 telén Pjotr Nikolajevics Lascsenko altábornagy volt. Az 1910-ben született tábornok a második világháború végén már hadosztályt vezetett; 1945 után több felelős poszton állt, majd 1952 és 1954 között a Németország keleti részét, a Német Demokratikus Köztársaságot megszállva tartó szovjet hadseregcso67
