Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 7. szám - Vasy Géza: Irodalmunk szabadságharca, 1956 (Pomogáts Béla könyve)
Irodalmunk szabadságharca, 1956 Pomogáts Béla könyve Miért szeretem 1956-ot? Nem egy éve, nem néhány hónapja, hanem amióta végigéltem? Hiszen mindössze tizennégy esztendős voltam. Nem, rosszul fogalmazok, és ha kiigazítom magamat, máris közelebb kerülök a válaszhoz: már tizennégy esztendős voltam. Ahhoz túl fiatal, hogy bármit tegyek — szerencsémre (szerencsémre?) —, mert akkor ma vagy nem élnék, vagy nem élnék Magyarországon — legalábbis ez lenne a valószínű. De ez sem egészen pontos, hogy „túl fiatal”. Amióta — körülbelül egy éve — megtudtam Mansfeld Péter sorsát, nem szabadulhatok a gondolattól — egyidősek voltunk — hogy én is lehettem volna az ő helyén. Hogy nemzedékemből is életét kellett áldoznia valakinek, s olymódon, hogy szinte még a neve is megsemmisült — megsemmisülhetett volna, ha még néhány évig tart a hallgatás kora. Aminthogy bizonyosra vettem, s nem egyedül én, hogy nagyon hosszú ideig csönd lesz még, hogy ebben az évszázadban aligha fogják visszavonni a Nagy Imrére szórt rágalmakat. De akkor, 1956-ban még nem bizonytalankodtam, csak figyeltem, néztem, gondolkoztam, véleményt formáltam. Életemben először találkoztam igazán az élő, a kortársi irodalommal, a történelemmel és a nemzettel, s úgy, hogy folyamatosan érzékelhettem a kölcsönösséget, vagyis hogy a magyar irodalomban benne van a történelem és maga a nemzet is, a nemzet meg jelentős mértékben a történelmével és az irodalmával azonos, a történelemről pedig nem lehet gondolkodni a nemzet és irodalma nélkül. Szeretem, szerettem folyamatosan 1956-ot, mégis, olyan szerelem volt ez, amelyet el kellett felejteni, amelyről nem volt szabad beszélni. Úgy kellett tennünk, mintha belátnánk, hogy 1956 egy csúnya ellenforradalom volt, hogy szűzlánynak álcázta magát egy ordas kurva, aki nemcsak a pénzünket akarta elvenni, de a palijával még el is akart tétetni bennünket láb alól. Nem hittük, de kimondtuk, leírtuk néha mégis a szót, hogy ellenforradalom, ám odagondoltuk mindig az idézőjelet is, s észre se vettük, hogy ez az idézőjel mikor kopott le a köznapi értelmezés számára, hogy mint nőttek fel nemzedékek, amelyeknek fogalmuk sem volt arról, hogy egyáltalán mi is történt, s ha tudtak is valamit, az legfeljebb a tankönyvek megtanult szövege lehetett. Máig szégyenkezve gondolok vissza például a következőre. Amikor Sánta Ferenc-monográfiám megjelent (1975-ben), egyik tanártársam és nemzedéktársam szelíd, de határozottan osztályharcos nehezteléssel mondta, hogy lám, lám, az egész könyvben egyetlenegyszer sem írtam le azt a szót, hogy ellenforradalom. Igen? csodálkoztam én, mondván, hogy ebben semmi tudatosság nem munkált. Aminthogy így is volt, s gondoltam, hogy talán még a zsigereim is tiltakoztak eme szó használata ellen. Aztán egyszer jóval később valami előadáshoz újraolvastam egy részletet, s ott megdöbbenve fedeztem fel, hogy bizony a másik ember olvasott figyelmetlenül, mert jaj, leírtam én is a szót ott, ahol nem kellett volna. Ettől kezdve figyeltem magam, s még előadásokban is igyekeztem kerülni, körülírni 1956 tragikus eseményeit, ahol a tragédián én nem október 23-át, hanem inkább november 4-ét és következményeit értettem. Dehát olcsó kis gyávaság volt ez, amelyben szinte mindannyian osztoztunk, akik a modern magyar irodalommal foglalkozva kénytelenek voltunk rendszeresen 1956-ról is mondani valamit. S tudtuk pontosan: ennél sokkal kisebb dolgokban sincs könyörület, pontosan működik a megfoghatatlan cenzúra. Ami 1956 november 4-e után hivatalosan megfogalmazódott, az mind bírálhatatlan volt, még részleteiben is. Még néhány éve is szentségnek számított például az 1958-as pártállásfoglalás a népi írókról, pedig még a vaskalaposabb vezető funkcionáriusok is pontosan tudták, hogy már alig valami tekinthető érvényesnek belőle azon kívül, hogy a népi írók jelentős szépirodalmi munkássággal rendelkeznek. Tudományos tanácskozáson mondotta vezető párttisztviselő-irodalomtörténész, ugyancsak néhány éve, hogy ne feledjük, milyen pozitív szerepe volt ennek az állásfoglalásnak az 1956 utáni irodalmi konszolidációban, s ezt láthatóan nem parancsra, hanem meggyőződésből jelentette ki. Az éppen befejeződött, 1989-es esztendő végre 1956 rehabilitálásának éve volt. Ami azonban 1989 január 28-án, Pozsgay Imre szóbeli bejelentéseként még politikai bombának számított — a népfelkelés fogalmának alkalmazása —, s ami néhány hónapra 1956-os könyvekkel tette zsúfolttá az utcai könyvespultokat, az még ugyanennek az évnek az őszére befejezett, lezárt üggyé vált szinte. Ami tavasszal még a mindennapjaink alakulásába szólt bele közvetlenül, az őszre ismét történelemmé változott, de most már végre körülbelül olyan értelemben, ami megkö- zelitheti az igazságot. A magyar nép — elsősorban az értelmiség és az ifjúság —, szinte imádta, példának tekintette 1956-ot és Nagy Imrét, aztán hirtelen más kérdésekkel kezdett foglalkozni, olyanokkal, amelyek közvetlenebbül befolyásolhatják a jelenből következő jövőt. Lehet-e hát, kell-e hát ma 1956-ról beszélni? 90
