Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Balla Kiss István: Hiába (Fuszenecker Ferenc szociofotójáról)
Ballá Kiss István Hiába J* uszenecker Ferenc művészi fotótémáinak jellemzője a fokozott szociális érzékenység, az idős emberek iránt érzett felelősség. Ezen a felvételen is ezzel találjuk szembe magunkat, az idősekért aggódva, hitelesen és keményen, de nem sértően ábrázolja a mai magyar valóságot. Ez a kép, mint maga az egész szociofotó is, egyfajta tükör a társadalom számára. A kérdés csupán az, hogy hajlandók vagyunk-e belenézni — pontosabban fogalmazva —, szembenézni azzal a társadalmi ténnyel, amit számunkra művészi sűrítéssel és hitelességgel a szociofotó közvetít. Negyven éven át szociális biztonságról prédikálva, az elidegenedést Hegyeshalmon túlra utalva, vajon milyen mértékben vagyunk hajlandók szembenézni ezzel a szociális tükörrel, amelyet e fotó elénk tár? Mennyire lesz bénító és mozgósító az a magány és kiszolgáltatottság, amely erről a képről felénk árad? Mert ne tagadjuk, először enni és inni kell... és aki enni ad, azé a hatalom... A viaszkosvásznas valóságon a lefordított tányérok, mint a kiszolgáltatottság és a magány szociális aknái, fehérlenek. Ne nyúlj hozzám! Megfordítani nincs jogod! Majd kapsz, ha adunk! — parancsolják az olvasónak és a képen szereplő személynek egyaránt e gondolatokat a lefordított tányérok. Vajon milyen életutat kellett megjárni ahhoz, hogy karba tett kézzel tudja valaki ezt tudomásul venni? Ki az, aki egy generáció megtört fáradtságával néz ránk? Egy olyan generáció képviselője ez a bácskai parasztasszony, akinek a szegénységből indulva a jólét délibáb hídjával hitegetve egyszer csak azt kellett tudomásul vennie, hogy élete minden reménység ellenére e szegénységbe torkollva múlik el. Az a jólét, amit e században számára többször beígértek, csupán délibáb, s marad a puszta valóság, a 3-4 ezer forintos nyugdíj, amelyből havonta 500 Ft-ot gyógyszerre kell költeni. Miközben hálát ad a „sorsnak”, vagy éppen a helyi tanácsi, tsz-vezetőnek, az öregek napközijében biztosított ebédjéért, mert hiába töltötte élete kétharmadát gyermekeinek nevelésével, azok nem képesek, vagy nem hajlandók tányérját meleg étellel telemerni. Egy idős emberen keresztül, egy korosztály szól némán hozzánk, az a hetven éves népesség, amelyet többségében nők alkotnak, akiknek létszáma öt év múlva 50-60 százalékkal lesz magasabb, az a korosztály, amelyen belül nagyon rövid időn belül egymillió ember él majd magányosan. Hajlandók vagyunk-e felismerni, vagy inkább elismerni a magány, a szegénység, az elidegenedés jelenlétét társadalmunkban, s ebből eredő felelősségünket embertársaink sorsa iránt? Képesek vagyunk-e olyan erkölcsi fonálra találni, amely kivezet bennünket a közömbösség, a szociális érzéketlenség labirintusából? Kérdések kérdésekre torlódnak. Vajon lehet-e hidat építeni egy emberi világ felé? Hiszem, hogy lehet! Vallom, hogy az odavezető hídnak a tisztánlátás, a helyes önismeret adja a pilléreit. Ezt szolgálja a szociofotó — s ezen belül is — Fuszenecker Ferenc művészi felvételével. Ugyanis nemcsak a szociológus, hanem az egész társadalom számára a szociofotó egyszerre megjelenített társadalmi korrajz, kritika, az adott korszak dokumentuma művészi eszközökkel — ami nélkül nincs hídépítés. 83
