Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai

Sátánban”, az utóbbi létezését kézzelfoghatóvá tegye. A pusztítás az ember örök metafizikai helyzetének fölháborító víziója. Suhanjunk el fölötte fölvilágosult, racionális mosoly- lyal? A vers kétségbeejtő hangja, tökéletessége megállít:

A Démon szüntelen körülöttem forog, és mint a levegő, éppoly megfoghatatlan, beszívom, s míg tüdőm tüzétől föllobog, bűnös és örökös vágyat érzek magamban.

Mióta lefordítottam, nem tudok szabadulni a szótól, az igazságtól: „szüntelen”. Franciául: sans cesse. Ráadásul az eredetiben éppen ez a szó kerül a sor elejére: „Sans cesse á mes cötés s’agite le Démon”. Sans cesse! Sans cesse! igen, és a szonett kilencedik sorában az egyik legmélyebbről fölszakadó baudelaire-i panasz:

így ragad messzire Isten szeme elől (II me conduit ainsi, loin du regard de Dieu)

Itt van tehát a tökéletesen tisztázott ellenpont. Baudelaire sorsa azért tragikus, mert úgy érzi: a Sátán elérhető, Isten azonban nem. Ennek a kontrasztnak a két oldalán helyezkednek el A Rossz virágainak versei. Némelykor magát a verset hasítva két egymással feleselő alkotórészre.

Különös módon, a Rosszal szemben elsősorban a Szép jelenik meg ebben a költői univerzumban. A baudelaire-i szépség azonban olyan, amilyenné a természettudományos igazság vált a XX. századra: nincsenek etikai ismérvei. Fölöttük áll. Metafizikai érték, ahogyan a görögök tanították. S a költő vagy a művész dolga, hogy megfejtse, mint valami titkot, rejtélyt. Mert a szépség az egyetemes hasonlóság (l’analogie universelle) titkában rejlik, ha úgy tetszik, a korrespondanciában, a dolgok egymásnak megfelelésében: „Minden hieroglifikus, és tudjuk, hogy a szimbólumok csak viszonylag, azaz a lélek veleszületett tisztasága, jóakarata vagy éleslátása szerint homályosak. Mi hát a költő (a legáltalanabb értelemben használom a szót), ha nem fordító, ha nem jelfejtő? A kitűnő költőknek nincs olyan metaforájuk, hasonlatuk vagy jelzőjük, amely ne volna az adott helyzet matematikailag pontos alkalmazása, mert hasonlataikat, metaforáikat, jelzőiket az egyetemes hasonlóság kimeríthetetlen mélyéből merítik.” A természet tehát tele van a szépség rejtjeleivel, s annyit árul el belőlük, amennyit vevőkészülékünk érzékelni képes. A szép maga azonban természetfölötti tünemény: „A Szép csodálatos, halhatatlan ösztöne az, ami a földet és a föld látványait az ég vázlatának és megfelelőjének láttatja.” Ettől azonban minden megváltozik, sejtelmesebb, többértelmű lesz, valami más. Vagyis nem lehet egészen befogni többé a tudatos ismeretek hálójába. Azt hiszem, Baudelaire ennek a fölismerésnek a megfogalmazásával jut legközelebb a szépség lényegéhez: „a Szép az, amikor a lélek ráveti saját természetfölötti fényét a dolgok természetes homályára.”

A kiindulópont mindenképpen a természet, pontosabban az, amit a természet mond, ami a természet mögött van, s amit vagy közvetlenül a lélek, az emberi szellem vagy közvetve az érzékek fognak föl:

Templom a természet, élő oszlopai homályos szavakat súgnak néha felénk, járja az ember a jelképek erdejét: az utast hű szemük testvérként figyeli.

Az ember tehát nemcsak, hogy nem idegen, nem száműzött tagja a mindenségnek: ellenkezőleg, egybefogó ja, átélője, az a lény, akiben a dolgok formája, illata, színe, fénye, sötétsége végre célba ér. Az ember nélkül a szépség, vagyis az, amit ez jelent, eloszlana a semmibe. Hacsak — de ez újabb kibogozandó titok — Isten nem költő, nem művész? De ez később

46