Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai
Mikor a szív önmaga tükre, e páros komor, tiszta kép! Igazság kútja, fény, sötét, hova egy fakó csillag tűz le, gúnyos, pokoli fárosz, a kegyelem sátáni lángja, megkönnyebbülés glóriája, — a Rossz végleges tudata! Elképzelhető, elfogadható-e, hogy a világot a rossz, a gonosz irányítja? Létezik egy olyan ősi vallás, az iráni, perzsa Mani tana, melynek a metafizikája szerint kezdetben a Jó és a Rossz egymástól elkülönülten létezett, aztán démoni hatalmak összezavarták a két világot. Ettől kezdve az anyag és a szellem, illetve a fény és a sötétség párharca a mindenség. Az ember és a világ e váltakozó küzdelemnek a részese: keveredik benne a két alapelv. Szabadulást csak a „tudás”, e kettősség fölismerése, a sötétség és a fény önmagunkban való szétválasztása jelenthet, hiszen mind a kettő örökké létezik. A jó nincs meg a rossz nélkül és viszont. Azzal, hogy Baudelaire a rosszra teszi a kettő közül a hangsúlyt, Blake álláspontjához közelít, aki a Menny és Pokol Házasságában azt állítja: „Ellentétek nélkül nincs haladás. Vonzás és Taszítás, Értelem és Erő, Szeretet és Gyűlölet: ezek kormányozzák az emberi létet. Ilyen ellentétekből fakad az, amit a vallásos szívű Jónak és Rossznak nevez. A Jó a tétlen, s az észnek engedelmeskedik. A Rossz az Energiából fakadó tevékenység.” A rossz az aktívabb erő! Baudelaire úgynevezett sátánossága tehát nem divat: fölismerés, mely mindvégig megnyerhetetlen csatává teszi az életét. Néha megadja magát „a Rossz végleges tudatának”, majd szembeszáll vele, s kétségbeesetten küzd a gyermeki jóságért, tisztaságért. A dolgok poláris kettőssége, melyet Jaspers a lét metafizikai elvének nevez, személyiségének kettősségét teremti meg. Önmagán tapasztalhatja, ami a modern lélektan egyik fő tétele, hogy az ember Énje több személyből tevődik össze. A homo duplex, a l’homme á deux, vagyis a kettős ember, ahogyan Baudelaire-t szokták nevezni, őt magát még rémülettel, a bűnösség tudatával tölti el. Minden erejével szeretne egyféle lenni: isten „Ádám, hol vagy?”-ára felelő lélek. Kettőssége azonban tény, amelyet nem szüntethet meg, szívósan magyarázza, értelmezi, gondolkodásának igazságkereső részévé teszi. A Meztelen szívem egyik híres szakasza szerint: „az élet borzalma már kora ifjúságomban összekeveredett az élet mennyei édességével.” Vagy később ugyanitt a nagyon is hasonló, majdnem azonos vallomás: „Már gyerekkoromban két ellentétes érzést éltem meg a szívemben: az élet szörnyűségét és az élet extázisát.” A szörnyűség, illetve az extázis persze nem erkölcsi kategóriák, noha az emberi állapot föloldhatatlan ellentmondása éppen elég irgalmatlanul lelepleződik bennük. A személyiség, az Én kettősségében, többszörösségé- ben Baudelaire mindenesetre fölfedezőként ismeri föl valódi, illúzióktól mentes természetünket. Pilinszky szinte tudományos tárgyilagossággal állapítja meg a Szög és olaj jegyzeteiben: „A művész: egyszerre minden ember, valamiképpen az egész emberiség ... Minden igazi művész legalább négy ember: egy lángész, egy ostoba fajankó, egy szent és egy szerencsétlen börtöntöltelék drámai megtestesítője. Drámai, mivel legalábbis személyisége a megváltó integrációt megelőzően négy (ha nem több) lehetőség közt lebeg, ingadozik, szétszakítva és újólag össze-összeforrva. Igazában azonban csak egyszerre mind a néggyel van eljegyezve. Úgy okos, hogy mindennek a balekje; úgy jó, hogy ugyanakkor a semmi legsötétebb vonzásai látogatják és mozgatják. Csak így képes átélni az emberiség minden talaját és talajvesztését, összes gyötrelmes ellentmondását, megosztottságát, s egyedül így — ha máshol nem, művében — létrehozni azt, ami meghaladása megosztottságnak és gyökerében való kibékítése, valódi kibékítése a hóhérnak meg a báránynak, a lángésznek és fajankónak.” II. 44
