Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 10. szám - Tornai József: Baudelaire, az európai, a túlságosan is európai

ismeretlen világok felé. Minthogy mindig erre vágyott, csak nem tudta. Kellett, aki s ami fölnyissa a szemét, igazolja be sem vallott igényeit, álmait.

Baudelaire olyan kinyújtása, meghosszabbítása volt akkori létemnek és gondolkodásomnak, hogy csodáltam is — féltem is tőle. Olyasféle kettősségnek lettem tehát az átélője, ami benne magában is megvan, s ami — de ez csak később lett egészen világos — mélyen ott él költészete törvényében is.

Ma már aligha mérhetem föl, mennyire változtatta meg a példája erkölcsi tartásomat, szemléletemet, esztétikai ideáljaimat; az azonban biztos, hogy semmiben sem volnék olyan, amilyen vagyok, illetve lettem, az ő korai mérgei nélkül. Engedékenyből lázadóvá tett, a lelki-érzelmi, idilli szerelemnek megmutatta a pokoli, testi oldalát: a gyötrelmét, a szenvedélyességét. A szépség egyéni tiszteletére késztetett, amit csak a vallás nyelvén lehetne kellően leírni. Addig is voltak az egyéniség szabadságát, mindennél való elsőbbségét hirdető ideálképeim, akiket követni is igyekeztem. Petőfi, Shelley. Baudelaire gondolatainak, élményeinek fényében azonban az ő individualizmusuk túlságosan is egysíkúnak, egyszerűnek tetszett. Ők azt mondták, az európai embernek akár egyedül is, akár az élete árán is ki kell küzdeni szabadságát, meg kell őriznie autonómiáját. A művészet, az irodalom lényegében ennek az egyetemes morálnak a szolgáló leánya, ez minősíti esztétikailag is. Baudelaire individualizmusa az egzisztencialistákat előlegező kilátástalanságával lepett és borzongatott meg: csupa paradoxonnal. Szabad vagy, de éppen azért el kell buknod-; a költészet minden, de éppen azért nem az erkölcsi mondandója a legfontosabb; csak mint tiszta szellemi, metafizikailag értékelendő lényként érdemes élned, mégis mindig állati természeted az erősebb; él benned a végtelen és ki vagy szolgáltatva az idő unalmának; a szerelem mennyei harmóniákat zendít meg benned, két szerelmes mégsem egymás megváltója, hanem tönkretevője, hóhéra. Baudelaire olyan volt, mint egy mindent megélt, végig elmélkedett sztoikus a másik két lelkes individualista mellett. De ez így nem igaz: versei, meghitt följegyzései, levelei megmutatták, hogy nem mindenbe belenyugvó sztoikus. Csak mélyebbről, összetettebben, keserves fonákjával, ellentéteivel együtt vizsgál meg mindent.

Azokat az alapkérdéseket tette föl, melyek számomra is fájdalmasan időszerűek voltak. S olyan ellentmondások között vergődött, melyeket igaz, még akkor nem szenvedtem meg, de ahhoz elegendőek voltak, hogy eredendő naivságomat kikezdjék. Az igazi Baudelaire-t azonban a magyar fordításokból nem ismerhettem meg. Megsuhintott létének tragikuma, s vele együtt a homo sapiensé is, de mindennek a megnevezéséhez, végiggondolásához csak az eredeti franciával való — olvasás és fordítás közben kibontakozó — közelharc vezetett el.

Amiből egyetlen tény világlott ki. Az, hogy az egész baudaleire-i életmű arról beszél, ami híres verseskönyvének címében pontosan benne van. A világban jelenlévő metafizikai Rosszról, és arról, hogy az ember ezzel mit kezdhet, mihez kell kezdenie. Ezt jelenti az, hogy Les Fleurs du Mal, ezt hansúlyozza az a paradox szerkezet, hogy A Rossz virágai. Baudelaire éppen annyira kétségbeesett, mint programszerű kísérletét, hogy — amint maga írja kötetének tervezett második kiadása vázlatos előszavában — „a Rossz szépségét kiszűrje”. Ennek tudatában persze eléggé meglepő a Fleurs du Mal magyar fogadtatása. Reviczky Gyulától Babitson át Gyergyai Albertig mindenki Baudelaire úgynevezett „sátánosságról” beszél, arra a következtetésre jutva, hogy ez csak holmi elavult, múlt századi divat, ma már nem érdemel különösebb figyelmet. Vagyis a költő gyöngébb oldala, gyarlósága. Baudelaire azért nem volt ennyire Part pour Part szerző! Amikor tőlem azt kérdezik: miben különbözik elsősorban az én fordításom a klasszikus, ismert hármasétól, nem válaszolhatok mást: a fogalmakban! Mert Baudelaire filozófus költő, csak nem szabad olyan gondolati költőkkel egy zsákba varrni, amilyen Goethe volt. Nála a dolgok elvont képe mindig a valódi élmény, a valódi vers húsából és véréből születik meg, Goethének többnyire a kiindulópontja is elméleti tétel. Ebben a megkülönböztetésben semmi minősítés nincs: mindkét költői módszer világirodalmi remekekkel ajándékozott meg bennünket. Az emberi létezés fogalmainak hálójába azért Baudelaire is belecsalja, amit gondol, érez.

42