Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 10. szám - Tolnai Ottó: Új Tolnai lexikon (irodalmi forgatókönyv)
Borzasztó ülni az éj kivilágított kirakatában és írni Valami komolyabb kutyára lenne szükségünk. Mégiscsak kertek öveznek bennünket egészen a Dunáig, Kisdunáig. Ezeknek a kóbor kutyáknak, amelyek, akár a patkányok, bevették magukat a kamrákba, ólakba, kutyaólakba, fogalmuk sincs a házőrzésről, erről a legnemesebb ősi hivatásról; nemcsak hogy nem zavarják el a hívatlan vendégeket, hanem még ide is csalogatják régi, hogy úgy mondjam, alkalmi ismerőseiket. Rossz jel az, ha valahová így beözönlenek a kóbor kutyák, mondja Dudus néni, a kerítésre könyökölve, a vakvágányt gyaluló buldózer munkáját figyelve. Éjszakánként, ha zajt hallok, nem mozdulok a manzárdról, de figyelek, nyűiként fülelek. A zaj hihetetlenül felerősödik itt a palatető alatt, és hát koponyámban — a pala és a finom csont akusztikája kitűnő. Megkíséreltek-e már csonttal, finom koponyacsont-lapocskákkal borítani hangversenytermeket? Nemegyszer úgy tűnt, gyerekeimet ölik lenn. Nincs fegyverem. Valahol van egy nagy tüzérbajonettem, még Szabadkán találtam a nádtető bontásakor, de mindig elfelejtem felkészíteni könyveim közé, a rothadt kaptafa mellé, átlósan a végtelen asztallapra. Egy rozsdás félkilogrammos súlyt szorongatok, ezzel akarok védekezni; betöröm vele a homlokát, betöröm, motyogom. Lenn a nagyablaknál is félek — borzasztó ülni az éj kivilágított kirakatában és írni. Tulajdonképpen már megegyeztem egy dán dogra. Most lassan, fokozatosan likvidálni kellene ezeket a kóbor kutyákat — tudom, nehéz lesz, és az is megtörténhet, hogy ellenünk fordulnak, igen, hiszen többen lekölykeztek már. Apám ígért egy puskát. Elhozom a pisztolyát is. És ülök majd fenn a rothadt kaptafánál, lenn a fekete, redőnyös íróasztal mellett vagy pálmák, pistikék, rododendronok, ólomgyökerek között a kivilágított kirakatban, vállamon puskával, övemben pisztollyal, lábamnál az óriás kutyával, és akkor majd végre laza izmokkal kötöm, csomózom szorosra, szorosabbra, még szorosabbra a tinta égszín hurkait. A négycsövű pisztoly. A tüzér bajonett. A félkilós súly. 10. Először ott — momentán! — az eresz alatt ültem hozzá. Mármint fekete íróasztalomhoz. Egy százéves nádtetőnek hihetetlenül intenzív élete van. Ott, még a tyúkszaros íróasztalon írtam Nádtető című drámámat. Ám most visszaemlékezve, nem az asztal és nem a dráma világa elevenedik meg előttem, hanem az utcára túrt és felgyújtott tető máglyája . . . Azután leszállítottam Újvidékre. Pontosan úgy kínlódtam, kóvályogtam fiatal koromban hatalmas, fehér könyvesládámmal Zágráb és Rovinj, Kanizsa és Újvidék között. Amikor könyvesládámat készíttettem, még nem láttam tanárom és atyai mesterem Sinkó vasalt, kis könyvesládáit, amelyekkel Szabadka—Pest— Párizs—Moszkva—Zágráb—Újvidék között/fölött kóválygott: mint gólyafos a levegőben . .. Lehoztam tehát Újvidékre fekete asztalomat, de nem tudtam felvinni az emeletre. Az Új Symposion című folyóirat szerkesztésének időszaka ez. Kölcsön kellett 5
