Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Szávai Géza: Aréna (I-II.)
Ez a gondolatmenet, persze, alig „érezhető át”: olyan hatalmas nagyságrendű tények és tényezők forognak benne. De nem árt néha a mindenséggel — és hozzá! — mérni magunkat, hogy emberi esélyeinket józanul ítéljük meg a világegyetemnek ez élő porszemén. Ilyen távlatban és összefüggésben igaz a definíció: „A kultúra azon anyagi, szellemi és magatartásbeli javak és értékek jól kiválasztott részhalmazainak szintetizált és az emberiség érdekében hierarchikus rendbe ágyazott összessége, melyet a társadalom a történelem során létrehozott, tudományos tapasztalatokban fölhalmozott, elméletekben, törvényekben, alapelvekben megfogalmazott, logikai, etikai és esztétikai normákkal mérhető alkotásokkal gazdagított, abból a célból, hogy az emberiség a természeti és társadalmi erőket felismerve, azok törvényeit figyelembe véve könnyebben és esztétikailag gazdag közegben minél tovább éljen.” Ez a meghatározás múltban és jövőben, minden kulturális megnyilatkozásra érvényes (volt és lesz). Az irodalom céljáról sem mondanék egyebet, többet. Egy regényre vagy egy versre való cél talán kimeríthető — de marad, mindig marad a kozmikus esély fenntartásának célja. A torreádor leszúrja a bikát az arénában; no, de a viadal percei alatt ugyan mennyire finomították a bika patái, a lovak patkói és az elszánt férfiak csizmái az aréna porát? 4) Ha por van, aréna is lesz. S az arénában küzdelem. A por tudja, hogy a viadalok őt csak „porabbá” teszik. És mit kell tudnia annak, aki az arénába lép? Hogy sosem szabad elveszítenie a fejét! Aki nem veszti el a fejét, az — ezen egyszerű ténnyel is! — (a fejével együtt) a kultúrát tartja fenn ... Tizenegy év körüli iskolás gyerek tipródik a nyelvtanóra porondján, és négyzetkilométerekben méri a szókincset. Felmorajlik az aréna: van, aki röhög, van, aki tapsol. Ahogy a gyerek tovább esetlenkedik a porondon, egy porszemről lepattan egy szilánk. A gyerek egy szóban betűt vét. Vakbuzgóság helyett vadbuzgóságot ír. Egy másik, egy újabb porszemet nyertünk. Ha még egy tizenegy éves gyerek is így, hát akkor ... fel a fejjel az arénában! 5) Fel a fejjel: amott röpülnek — fölöttünk köröznek? — a homokóra madarai. (II.) Ha elveszteném a fejemet 1) Hogy előttünk volt a por — a porszemnyi Föld —, az biztos. Hogy porból lettünk: metafora. Porban az igazság: ahol por van, aréna is kerekedik. Arénában születünk. Tiporni a port. (Svejk hangja az arénából: „Tipord a port, mert nem liliom!”) Az arénában az esély törvénye: ne veszítsd el a fejed. 2) Ramón Gómez de le Serna (1891—1963) az arénás spanyol föld szülötte. Csoda, ha egyik esszéjének címe: Mit tennél, ha elvesztenéd a fejedet? Nemcsak képletesen. Hanem annak köznapi rendje és módja szerint. Esszéírónk mindjárt szociológussá üti magát, s felteszi a kérdést jó néhány embernek. Kevesen hökkentek meg. Egy hölgy válasza: nem vásárolnék kalapot. Egy férfié: nem borotválkoznék. Másik férfié: nem fájna a fogam, nem szednék aszpirint... Látható, a megkérdezettek akkor sem vesztenék el a fejüket, ha különben elvesztenék a fejüket. 3) Magamba szálltam. Kis ideig főtt a fejem: mi is lenne, ha elveszteném a fejemet? Megkeresném. Lefújnám róla az aréna porát, zsebkendőmmel letörölném homlokáról a hideg verítéket, mutató és hüvelykujjammal megpödörinteném — átmenetileg — kókado- zó bajuszát, és ... És .. . visszatérő kép történelmi filmekből: talpig páncélos vitéz leemelt sisakját bal hóna alatt tartva felvonul. Fejemet bal hónom alá fogva masíroznék. Leírnék egy tiszteletkört az arénában. Aztán megállanék szivem hölgye előtt. Jobb kezemet a szívemre tenném úgy, hogy ujjam begye a homlokomat is érje. Örülnék, hogy a hölgy végre láthatná: fejem a szívem mellé került; szívem a fülembe dobog. Főt hajtanék — ami a hónom alól, ez belátható (bocsánatos bűn!), lehetetlen ... És mélyen szerelmem szemébe 86
