Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Surányi Dezső: Virágok, virágénekek és a virágnyelv
Surányi Dezső Virágok, virágénekek és a virágnyelv ^ JL művészet legkorábbi korszakaiban is szimbolikus jelentése, sőt mágikus szerepe volt a virágdíszeknek. Bizonyos jelképek (növényekkel, állatokkal, hegyekkel, folyókkal, tavakkal, vagy éppen a termékenységgel kapcsolatban) állandósultak a földrajzi, biológiai környezet vagy a társadalom életének sajátos hatástere következtében, amit az utóbbi viszonylagos önálló fejlődése tovább gazdagított. Ennek ellenére a földrajzi-ökológiai tényezők szerepét sem lehet figyelmen kívül hagyni, mert az egyes népek életében, a mindennapi életfeltételek részét képezték a növények és az állatok. E népek leginkább olyan fajokat választottak legszívesebben szimbólumnak, melyek egy adott vidéken megéltek, s ott az esetek többségében őshonos fajnak is számítottak. A halál, a gyász minden nép, minden ember legősibb tapasztalatai közé tartozik. Változó növényi jelképei alakultak ki: ciprus és fekete nyárfa (görögök), dió (magyarok), jegenyefenyő (csehek, szlovákok, délszlávok), kazuárfa (pápuák), lucfenyő (németek), mandulafenyő (olaszok), majomkenyérfa (közép-afrikai törzsek), nyírfa (lengyelek és lettek). Vannak viszont olyan növényi szimbólumok is, melyek részben az egyes népek vándorlása következtében — az ökológiai körülmények változása miatt, vagy éppen a kulturális kapcsolatok, a művészi hagyományok cseréje révén, nem magyarázhatók egymagában földrajzi-ökológiai tényezőkkel, csak orális kapcsolatokkal. Ilyen, széles körben ismert és használt szimbólumok a következők: az örökzöld lombos fák az álhatatosságot, a reményt; a babér a dicsőséget; az olajfa a békét; a pálma az erőt és a hatalmat; a ciprus a gyászt jelentette. Néhol azonban lehetnek kivételek, mégis a felsoroltak egyetemes szimbólumoknak számítanak. A szájhagyomány, a népköltészet a kezdet kezdetén ezeket a jelképeket igyekezett megőrizni rövidebb, hosszab alkotásokban is. Számos szókapcsolat értelme ma már mondái homályba vész, pedig ezek eredete, magyarázata, s értelme ókori alkotásokban is fellelhető (Gilgames, Szetna, Biblia, Iliász, Odüsszeia). A liliom mindig a tisztaságra, az erényre utal; a rózsa a titoktartást, a szerelmet; a rozmaring a bánatot, a mandula az éberséget jelenti. Ezek a képzettársítások legtöbbször eredendően sajátos népköltészeti termékek, melyben mindig egy nép, egy népcsoport, vagy éppen egyetlen nemzetség természeti megfigyelései, szociális, jogi, erkölcsi és érzelmi viszonyai is tükröződnek. Példaként említhető a mandulavirág, ami az éberség atributuma a sémi népeknél. A Biblia szerint sháked mandulát jelent, a shőked viszont éberséget. A mandula igen korán virágzik, minden más gyümölcsfajt megelőz, vagyis a tavasz indikátora. A héber nyelvben mindkettő írása azonos, hisz a régi héberben hiányoztak a magánhangzók, e két szó csupán kiejtésben különbözött. Lényegében a keleti virágnyelvvel rokon vonásokat mutat a szórím; ezekkel gyakran találkozhatunk a keleti népek folklórjában. Szutórisz Frigyes: A növényvilág és az ember (1905) című munkájában a török nyelv alapján több példát is bemutat, nevezetesen, hogy miként lehetséges a virágot rímbe foglalni, s végeredményben a betűrím vagy szóvégi rím, tulajdonképpen mindegy. 68
