Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Sztrinkó István: Kecskemét irodalmi néprajza

A múlt század végéről ismerünk egy szőlőmunkával kapcsolatos tréfás történetet, ami egy kicsit a társadalmi különbségekre is fényt vet.

„Szőlőmunkakor húsos étel jár a kapásnak. Nem állok el kigyelmedhez, ravaszkodik a szegény ember Kecskeméten, mikor fösvény gazda hívja; a kigyelmed szőlejében sok a csont, mind kitörik a kapám éle! Hire sincs az én szőlőmben csontnak, attól ugyan jöhetsz. No, ahol csont nincs a szőlőben, ott nem szoktak húst adni a kapásnak, hát csak nem mék.” (Baksay Sándor: Magyar népszokások)

Kecskemét népi táplálkozásának mindeddig hiányzó feldolgozását számos szépirodalmi adattal lehet majd kiegészíteni. Mátyási a gulyásdalban az ételek sorában a kenyér, szalonna, fordított kása és tarhonya mellett megemlíti a tarhót is. Erről a jellegzetes, joghurtszerű alföldi ételről az 1930-as években így emlékeztek meg: „Ez azonban egészen más, mint az aludtej, melyet tudvalévőleg forralatlanul altatnak meg. A tarhókészítéshez ellenben az erős tehén színtejet felfőzik és oltóanyaggal sűrítik olyanná, mintha egészen fenékig savó nélküli tejfel lenne. Az eredeti oltóanyag marhabélből készül..., de magával a kész tarhóval is oltható azután a felfölözött tej.” (Móricz Pál: Kecskeméti tarhó).

Ugyancsak jellegzetes alföldi étel a tarhonya, amit Kecskemét környékén gyakran vadmadártojásból készítettek.

„Az üres káposztáskádba vizet hordtunk. Beleraktuk a rengeteg madártojást. Amelyik záp vagy fias volt, felvetette a víz. A többit, az úgynevezett tiszta tojásokat mindig édesanyánk törte fel. Ha csepp véreret látott valamelyikben az már a malacok ivósába került. Néha másfél mázsa lisztet dolgoztak fel lebbencsnek, tarhonyának. Ezeket a tésztákat teljesen víz nélkül csak tojással készítették”. (Kádár Lajos: Kolomp szól a ködből)

Mátyási József egyik tréfás versében ír a városi táplálkozási szokásokról is, a Márton napra vágott lúd elkészítéséről.

Külön szedd a’ pelyhit, húsát meg kell mosni,

A’ szárnyait seprő tollaknak vagdosni;

A májját pirítva add fel kevés lével,

Fel eresztvén egy kis édes téj felével;

Fa hajat, rozmarint, szeg füvet vess bele,

Hadd légyen a’ papnak egy kedves étele.

Aprólékja, zúzza, kásával jólészen,

Maga petsenyének hadd süljön egészen.

Négy-öt meszely zsírja, tudom fog tseppenni,

’s Piritósra fogjuk reggelenként kenni

A liba azonban nemcsak avval szolgál, hogy húsa ízletes ételek elkészítésére alkalmas, de tolla is nagy hasznot hajt. Pehelytollával töltik meg a dunnát, irótollat faragnak belőle, a szegény legény a pipacsont csutoráját is evvel helyettesíti, s van, aki fogvájót készít belőle. Végezetül pedig „ ... jó melly-fájásról a lúd-zsír étele .. .”, vagyis a népi gyógyászatban is használatos szer. (Mátyási József: Egy nyársra ítéltetett hizlalt Gúnárnak Márton napi butsuzó panasza, és utolsó rendelése).

A 19. század elején a koriánder ismert gyógynövény lehetett, mivel egy vidám lakodalmi játékban a következő kérdés hangzik el:

Hát koriándrom lész-e mert néköm is a’ kellene,

Még idővel hideg lelis ellen bezzeg jó lenne

E lakodalmi játék során egy sor étel neve is elhangzik a rétestől a bundás kenyérig és a barátfüléig, ám igazi jelentősége nem ebben az egyszerű felsorolásban van. A szerző jól ismerhette a vőfélyverseket, vagy talán maga is írogathatott ilyeneket, amire határozottan utal a tréfás ételek szerepeltetése.

60