Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Szilágyi Domokos: a metafizikus költő - Cs. Gyi- mesi Évával beszélget Szakolczay Lajos
pontja lehetne a világnak is, önmagának is — és nincs saját lelki igényeinek megfelelő érték, akkor értelmét veszti a költői szó. Nála a költő metaforája a próféta. Szilágyi Domokos bármennyire ironikusan viszonyul ehhez, ő eredendően profétikus alkat. A Búcsú a trópusoktól című kötet egy eredendően profétikus alkatnak a saját magával (vagyis a szembeállított ironikus alkattal) folytatott vitája. A költő a profétikus alkat fölé rendel egy ironikus szubjektumot, mindvégig érezhető, hogy ez a kettő birkózik egymással. A próféta című vers nem más, mint leszámolás a saját eddigi költői szerepével. Alkalmas arra, hogy ebben a metaforában megjelenítse azt, hogy ezután miként viszonyul az abszo- lútumhoz: ugyanis az devalválódott számára, maga után vonva a prófétaszerep devalválódását is. A próféta különben nagy vers, de költői értékét tekintve alatta marad a Haláltánc- sawfnek. A Kényszerleszállás című vers meg érdekes, mert a költő megkísérel beleöltözni az abszolút rossznak a szerepébe. Az abszolút rossz princípiuma nagyon jól beleilleszkedik ebbe a kötetbe; azért, mert ez is egy abszolútum. Miután nincs pozitív abszolútum, a költői játék formájaként kipróbálja a negatív abszolútumot. Az, hogy a Kényszerleszállás bukott angyalkájának a jelmezében beszél (szerepeket vesz fel), kivetülése annak a drámának, amiről szó volt. S ehhez ez a vers az egyik kulcs. Ezután következett a mélypont, az abszolút rosszal való azonosulás: a Napforduló. Ami nagyon játékos, kedves, ugyanakkor fekete humorral fűszerezett vers, de mégiscsak a kötet mélypontja. A Mefisztó-i szellem megjelenésével e dialógus-versben fogalmazódott meg az értékekből való teljes kiábrándultság. A költő a régóta ismert Faustus-motívum felhasználásával belehelyezkedik abba a szerepbe, amelyben a lelkét és a szabadságát is visszaadná, mert az aggság és a halál jogát követeli. Ha nincs értelme a történelemnek, nincs értelme a költői szónak — ez logikusan következik az eddigiekből —, akkor az életnek fizikailag sincs értelme. A küzdelemnek sincs értelme. Számomra azért izgalmas a vers — noha ezt sem tartom költőileg jónak —, mert a Szép új világ egyik emlékezetes dialógusával csaknem szó szerinti azonosságot mutat. Azt is mondhatom, hogy Szilágyi Domokos szinte kimásolta Huxley Szép új világából a vadember és az ellenőr közötti párbeszédet. Félelmetes ez a párhuzam. A vadember a szabadságát követeli vissza, ugyanazt, amit a Napforduló vershőse, azaz Szilágyi Domokos. Egyébként amikor ő valahonnan idézett, föl szokta tüntetni a pontos lelőhelyet. Itt nem jelölte. A Napforduló, az a nihil. Abszolút dolog nincs, abszolút érték nincs — semmi. A semmivel viaskodó gondolkodó egzisztenciális határhelyzetbe kerül. A Búcsú a trópusoktól című kötetnek lényege: a költő az emberi egzisztencia végső kérdéseivel viaskodva juttatja magát ebbe a határhelyzetbe. De ez nem egy nagyon személyes, nem egy önmagába zárt ezoterikus én-nek a kétségbeesése, hanem — én úgy hiszem — az emberiség egyetemes örök kérdése. És úgy tudja ezt megfogalmazni, hogy érezzük: ő az egész emberi létezés nevében porol az Istennel. Vagy azzal, aki van, vagy azzal, aki nincs. De lényeg az, hogy pöröl. A Napforduló jeleníti meg leginkább ennek a pörlekedésnek a tragikumát és a mélységeit. — Ügy vélem, ebben a kötetben a próféta nem elvesztette, hanem — bármennyire is keserű a hang — megtalálta az Igét. Említetted a vonalak és a különféle tipográfiai jelek fontosságát; egy kis túlzással talán azt is lehetne mondani, hogy a montázs mellett a tipográfiai jelek versértékűek a nagy poémákban. Ha előrébb megyünk az életműben, egy eléggé furcsa kötet következik: a Fagyöngy. Szilágyi Domokos, a szellemi kalandra vágyó törékeny ember, jóbarátjával, a halászó-vadászó „vademberrel”, a természetkedvelő költővel, Palocsay Zsig- monddal közösen írta. Ez csupán költői játék volt? Saját énjének megtámogatása? — Ha a kettős kötet játékos kísérletként indult is — az egymással feleselő versek azonos témát dolgoznak fel — Szilágyi Domokos itt sem tudta megtagadni önmagát: nála a játék mindig véresen komoly. Egy pillanatra térjünk még vissza a Búcsú a trópusoktól című kötethez. Nem szabad elfelejtenünk, hogy utolsó versében (Ez a nyár) a végső kétségbeesés küszöbéről tér vissza a reménység; gondolom, emlékszel a befejezésre: „kiülünk a közös mennybolt alá, s itt s most és mindörökké kérges reménnyel, várunk a hajnali csatlakozásig”. Ugyanebben a versben mondja: „anyag és eszme közt a félúton / belém álmodta magát a szivárvány / eső után golgota előtt / tavasz és ősz között a félúton / 45
