Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 9. szám - Szilágyi Domokos: a metafizikus költő - Cs. Gyi- mesi Évával beszélget Szakolczay Lajos
— Első kötetére — noha már akkor nagyon tudta a verset, ismerte a versformákat — ez a metafizikus készenlét nem volt jellemző. — Ez azzal magyarázható, hogy a második világháború után induló, akkor eszmélő fiatalság egy olyan evilági hit vonzásába került, amely egy darabig fékezte a metafizikai kérdésfeltevést. Azaz, mivel adott egy olyan eszményrendszert, amely teljesen evilági volt — értve ezen a kommunizmus eszményrendszerét, centrumában a tökéletes társadalom értékével mint célértékkel —, az evilági beteljesülés illúzióját alakította ki Szilágyi Domo- kosék nemzedékében. Vagyis azt, hogy az emberi fejlődés, pontosabban az emberi történelem lineárisan fejlődő eseménysorozat, amely egy csúcs felé tart, és ennek a csúcsnak a tartama nem más, mint az evilági beteljesedése minden nemes emberi eszménynek. Tehát egy ilyen földi eszkatalógia tette problémátlanná a fiatalok számára az ember létezését a világban. Úgy tüntette fel számunkra az emberi létezés értelmét, és az embernek a világban való szerepét, mintha az teljesen problémátlan volna, mintha elég lenne belesimulni abba a nagy totalitásba, ami társadalomnak neveztetik. Az embernek mint egy fogaskeréknek kell beleillenie abba a hatalmas gépezetbe, amely nem is kíván egyebet tenni, mint ezt az evilági paradicsomot létrehozni... — Ezek az akkori fiatalok, azt hiszem, egy társadalmi berendezkedéssel néztek szembe, és ez arra sarkallta őket, hogy elüssenek tőle. Nemcsak a romániai Forrás első nemzedékére vonatkozik ez, hanem például a jugoszláviai Új Symposion nemzedékére is. Az elődeik — az egyik kritikus szavával — az úgynevezett traktorverset írták, és Szilágyi Domokosék, Lászlóffy Aladárék, vagy Jugoszláviában Tolnai Ottóék, Domokos Istvánék pontosan ennek az ellenkezőjét akarták költészetté formálni. Ez volt az a másság — noha a formai újítások akkor még nem váltak nyilvánvalóvá —, amely megkülönböztette lírájukat a szocreál irodalomtól. — Valóban. Bár eszményeiben a kezdet kezdetén Szilágyi Domokos nem rugaszkodott messze az intézményesült eszményektől, azért versnyelvével határozottan szemben állt azokkal a korabeli proletkultista, publicisztikai ízű nótaversekkel, amelyeket az előző évjáratok műveltek. Ez a szembenállás mindenekelőtt abból adódott — lehet, hogy paradoxon, de éppen ettől voltak ezek a versek frissek, üdék, elragadóak, hitelesek —, hogy a költő mindannyiuknál jobban hitte azt, amit írt, ugyanakkor személyesebbé tudta tenni azt az eszményt, ami a többiek verseiben szólamszerűen, jelszószerűen tudott csak megnyilatkozni. Szilágyi Domokos számára nem volt szólam az, hogy minden nappal közelebb van az a holnap, ami be fog teljesedni, nem volt szólam az, hogy a levélkék tavasszal, mint a röpcék, úgy jelennek meg a fákon, és még számtalan olyan idézetet tudnék hozni, amely hasonlít a korabeli frazeológiához. De ő ezeket úgy tudta előadni, a vers egészében olyan helyre tudta illeszteni, illetve olyan hagsúlyokat tudott adni nekik, amelyekből kicsapott a hatalmas fiatal lelkesedés és szenvedély. Ő eredendően hívő alkat volt. Fénnyel csobogó szobában című verse nagyon jó példa erre. Abban írja le azt a gyermekkori élményt, amikor elvesztette Istent: „ráncigáltam Istent lábtól: / jönne, óvna, félek! Nem jött. / Lettem — muszáj volt, muszáj volt — / hat esztendős fővel felnőtt...” Az édesanyja elmesélése szerint Szilágyi Domokos kezdetben hívő gyerek volt. Feltehetőleg ez a szőnyegbombá- zás-élmény alakította az életét, lelkét úgy, hogy Isten hiányát csak nagyon időlegesen tudta betölteni az evilági eszkatológia, az a tökéletes társadalomhit, ami végsősoron a kommunisták vallásossága. Verseinek újszerűsége abból is adódott, hogy rendkívüli mohósággal tudta magába olvasztani, asszimilálni a magyar líra legnagyobb hagyományait. A formakultúrát, amelyet elsajátított (ami természetesen egy széles skálájú tehetségbe épült bele), nagy tudatossággal működtette verseiben. Ebben is különbözött a szólamversek íróitól vagy a szimplán népiesek stílusától. Már a kezdet kezdetén szintézis volt, amit művelt. Még akkor is az, ha volt nagyon sok rossz verse is — Vers Villon szépasszonyaihoz, Vers a VIT-röl, Tizennyolc millió, Mifelénk stb. —, amelyek kimutathatóan magukon viselik a proletkult bélyegét. De a nagy tehetség és a nagy formakultúra azért első kötetében is domináns. 40
