Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Kántor Lajos: Birtok az országút mentén

másfél millió magyar sorsát a negyvenmilliónyi európai kisebbség ügyével társítja. „ ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd — mondotta az Ábel írója — és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.” Az erdélyi országút ilyenformán kitágul, betorkollik az európai úthálózatba. De Tamási ezzel a kapcsolással korántsem próbálja másokra hárítani a cselekvés felelősségét. A belső (nemzetiségen belüli) harcok józan mérlegelésével, a választófalak lebontásával, a népre épített közös érdekvédelmet hirdeti meg; végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia.”

Tamási Áron közvetlen harcostársa, az egykor legkeményebben küzdő publicista és prózaíró, Kacsó Sándor vásárhelyi előadását érdemben a Tamásié mellé kell állítanunk. Az erdélyi magyarság és a román nép építő együttélésének feltételei és útja cím alá vont okfejtés az elnöki beszédhez hasonlóan hirdette „a hiányzó népi egység megteremtését vagy legalábbis teljesebbé tételét”, e témát azonban részletezőbben, s a belső-külső konfliktusokra rámutatva bontotta ki. Amint emlékiratában felidézi, előadása szövegezésében segítségére volt Mester Miklós (a Bartha Miklós Társaság titkára) múlt századra vonatkozó kutatásainak, illetve a román nemzetiségi mozgalmak történetének jó néhány tanulsága csakúgy, mint saját szerkesztői gyakorlata a Brassói Lapoknál. Kacsó előadásának alapgondolata: a kisebbségpolitikai küzdelmeket ki kell emelni a napi esetlegességekből — „népi és nemzeti kultúránk és erkölcsi értékeink érvényesülésének és fejlődésének” biztosítása érdekében. Az előadó szerint az erdélyi magyarság tudomásul vette a román államiság kereteit. „Bírósági döntések garmadája szolgáltat történelmi bizonyító anyagot arra, hogy nem volt még Európában, de talán a világon sem higgadtabb és türelmesebb nép, mint az 1920 utáni erdélyi magyarság. Az esetleges külföldi revíziós mozgalmakhoz soha, semmi köze nem volt, azok támogatására soha magát oda nem adta. Ez a nép csak élni akart a maga nyelvével és a maga kultúrájában, s az azért folytatott politikai harcokban sohasem lépte át a törvényes lehetőségeket, sőt gyakran ki sem használta azokat. Az ilyen harcot, sőt az ennél teljesebbet, az erdélyi magyar ifjúság továbbra is feladatának, állandó gondjának, sőt kötelességének tartja, mert ez a harc elvitathatatlanul emberi jogokért folyik. Viszont nem tartja elkerülhetetlen szükségességnek sem a román, sem a magyar nép részére. Ez a harc megszűnhetik abban a pillanatban, amikor a két nép közös politikai eszményt talál.” Kacsó Sándor egyértelműen utal arra is, milyen közös politikai eszményt tart elképzelhetőnek, reálisnak: a dunai népek békés együttműködését — józsefattilai szellemben (Idézte is A Dunánál programadó zárószakaszát). Tudatában van annak, hogy „a román imperialista vágyálmok visszaszorítását mi nem végezhetjük el” — ez a történelmi feladat a román demokráciára vár. Feléje kell tehát keresni az utat, s ugyanakkor a magyarországi demokratikus mozgalmak felé, vállalva a közvetítő szerepet „a két önálló állami életet élő nép között”.

Kacsó előadása azonban sem a múltra, sem a korabeli jelenre vonatkozólag nem merült bele illúziókba. Őszintén, félreérthetetlenül fogalmazott — ahogy azóta is kevesek: „Nem a mi akaratunk és beleegyezésünk dobott mai államunk keretei közé. Világpolitikai erők működtek úgy, hogy Erdély további bírásának misszióját Románia kapja. Ä birtoklással azonban a megtartás nagy feladata is jár. Ez pedig nemcsak a tényleges hatalom és az erő kérdése, hanem kérdése elsősorban az Erdély birtoklásával adódott nagy történelmi feladat betöltésének. Románia államiságába bele kell és bele tudunk illeszkedni mindaddig, amíg a román nép nyújtja nekünk azt a reményt, hogy ha lassan és szívós munkával is, de Erdély nagy kérdése megoldódik a mi számunkra is. Azok a világtörténelmi erők, amelyek Nagy-Romá- niát megalkották, kötelességként rótták rá ezt a missziót. És kötelességként is vállalta Erdély román népe Gyulafehérváron, amint kötelességként fogadta el Nagy-Románia is a békeszerződésekkel kapcsolatos kisebbségi szerződések aláírásával. Nagy-Románia megalakulása, etikailag is, csak akkor válik teljessé, akkor fejeződik be, amikor Nagy-Románia ennek a kötelezettségének megfelel. Ebben az esetben alakulhatnak át a Nagy-Romániát

31