Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Barabás Jenő: Belső-ázsiai néprajzi kapcsolataink
nyelvben felbukkan, igy az oroszban is ismert, de ezzel sem hozhatjuk feltétlenül kapcsolatba, mert a szó végső forrása iráni. A kazak regényíró visszaemlékezéseinél kb. két évtizeddel korábbi leírással is rendelkezünk. Almásy György 1900-ban bejárta Belső-Ázsia nyugati felét s részletesebben bemutatja a kirgizek életmódját. (Vándorutam Ázsia szívében. 1903.) Őket a régebbi irodalom karakirgiz néven emlegeti, míg a kirgiz szó önmagában a kazakokat jelentette. A két rokon nép szomszédos egymással, s életmódjuk sem különbözik lényegesen. Almásy még úgy látta, hogy a kirgizek teljesen sátorlakók, de a kerek jurtákon kívül négyszögletes alaprajzú sátrakat is készítettek, mindegyiket leginkább nemezzel fedve. Szilárd épületük csak a csala-kazakoknak van, akik amolyan fél kirgizek Isszyk-kul környékén, de építményeik igen kezdetlegesek. Almásy látogatásakor a kirgizek döntő többsége kiterjedt állattenyésztéssel foglalkozott. Legfontosabb állatuk a ló, azután a juh, majd a teve, s végül a marha következett. A ló értéke elsősorban nem a használhatóságában (lovaglás, vontatás, tej, hús) rejlett, hanem főként tőkevagyonnak tekintették. Az 1000-3000 darab állatból álló ménes még nem jelentett ritkaságot, de akadtak olyanok is, amelyikben 10 000 ló volt. Kedves csemegéjük az 1-2 éves kövér csikó húsa, amely számottevőbb lakomán nem hiányozhatott. Valójában a nomádok ritkán vágják le az állataikat — hisz ez tőke —, inkább ezek tejéből élnek. A gazdag kirgizek fő nyári tápláléka a kumisz, amit lótejből erjesztettek s igen enyhén alkoholos, kellemes, tápláló ital. A felesleget piacra vitték, s ez igen keresett áru volt. Húsként leggyakrabban juhot fogyasztottak, de ezeknek a teje és gyapja is fontos volt. Ez utóbbiból készült a nemez, amellyel sátraikat fedték, de más célra is használták. A kirgizekről adott kép lényegében érvényes a többi nomád, félnomád állattartóra, márpedig Belső-Ázsiát ezek népesítették be. A közelmúlt életformájára azért volt érdemes rövid pillantást verni, mert így jobban megérthetjük a múltat. Amennyire meg tudjuk állapítani, ez az életmód történetileg csak kevéssé változott, de azért a jelent minden további nélkül nem vetíthetjük vissza 1000- 1500 évvel, amikor a magyarságnak elevenebb kapcsolata volt e térséggel és népeivel. A komplex elemzések alapján (történeti, nyelvészeti, néprajzi, régészeti, antropológiai stb.) azonban el tudunk jutni viszonylag megbízható történeti rekonstrukcióhoz, következtetésekhez. Az eddig mondottakból eléggé világosan következik, hogy az anyagi műveltség köréből elsősorban a létfenntartó állattenyésztésre érdemes figyelni. A belső-ázsiai állattartók tudása, hagyománya nemcsak a magyarok ismeretanyagába épült be, hanem sok áttétellel ugyan, de a világ számos részére eljutott, s különösen Európában vált nagyhatásúvá. Kezdhetjük mindjárt az állatok szelídítésével, s e körben a ló és a teve háziasítása eléggé valószínűsíthetően itt történt, s így érthető, hogy ezek tenyésztési kultúrája már korán magas szintet ért el. Feltehetően nem itt, hanem délebbre, a közeli Elő-Ázsiában háziasították a juhot, így érthető, hogy ennek szelíd fajtája korán megjelenik, s tenyésztése kiemelkedően jelentős. A fajtanemesítésben nagy szerepet betöltő ivartalanítás bevezetésében a térség török s mongol népeinek úttörő szerepe volt. Számos részletben nem tisztázott még Belső-Ázsia hozzájárulása az állattenyésztés terén összegyűlt emberi tapasztalatokhoz. Néhány kérdés azonban elég világosnak s igazoltnak tűnik. Közülük legfontosabb, hogy innen, és a szomszédos, több tekintetben szervesen együttfejlődő elő-ázsiai térségben zajlik le legtöbb tenyésztett állatunk megszelídítése, háziasítása, s mindenesetre itt alakul ki az a nagyméretű állattartó kultúra, amely azután fokozatosan kiterjed nyugat felé, két útvonalon is, a Fekete-tengertől északra, Európa irányába, illetve Kis-Ázsián, Arábián át Észak-Afrikába. A két vonulási útvonal a Pireneusi-félszigeten találkozott, miközben természetesen jelentős átalakulások történtek. E kétirányú mozgásnak több bizonyítéka is van, közülük kettőt említünk most. Nem tudjuk pontosan hol, de mindenesetre az eurázsiai sztyeppén legeltető népek között alakult ki egy többféle formában is ismert eszköz, amelyet a szopós állat, főleg borjú orrára húztak, s ezzel megakadályozták, hogy a fiatal állat az anyja tőgyéhez férjen és szopjon, s így rákényszerüljön a legelésre. Ugyanis vagy megszúrta vele a szopni kívánó 69
