Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 9. szám - Varga Zoltán: Rigómezei harangok

hogy Erdély önálló fejedelemség is volt valamikor, s e minőségében sokáig hordozója is a magyar államiságnak éppúgy, mint fenntartója a magyar kultúra folytonosságának, sőt nem is csak a magyarénak . . . Ilyen tárgyú beszélgetéseink során állapítjuk meg, hogy a kelleténél kevésbé ismerjük egymást, több vonatkozásban közösnek is mondható történelmünket. Amiért jó kelet-európai (és balkáni) szokás szerint úgy ülünk itt egymás mellett, mint valami színház nézőterén, tőlünk telhetőén mindent tudni akarva a színpadon történőkről, sőt a színészek magánéletéről semmivel sem kevésbé. Miközben azok ott fenn még csak nem is kíváncsiak sötétségbe süllyedt közönségükre — ha csak éppen dulakodásba nem csap át a lentiek csendes egymást fojtogatása. De hát ez így van rendjén, vélekedik erről akkor beszélgetőtársam, elmondva, hogy nem csak a harmadiknak mondott világ térségeiben tapasztalhatta ezt ugyanígy, de Japánban is: mivel ott is Európa az érdekes és fontos elsősorban, Európához értve persze Amerikát is, ha ugyan nem azt mindenekelőtt. . . Természetesen, de nem biztos, hogy rendjénvalóan is, gondolom erről beszélgetőtársammal némileg ellentétben, nem először fedezve föl benne bizonyos menekülési reflexeket, hajlamot a közvetlen valóságunktól való elfordulásra. Magamban is mellesleg, talán semmivel sem kevésbé.

Még ha most, ezen a tavasznak álcázott téli napon, térben és időben egyaránt közelebbi tájakról folyjon is köztünk a beszélgetés, agyunkba rögzült képeket elevenítve föl és vetve egybe a világ első, joggal televíziósnak kikiáltott forradalmáról, s persze az általa megdöntött közelebbi emberevő császárról. Mivel, amikor csak tehette, azokban a napokban beszélgetőtársam is leragadt a képernyő elé. Még ha nem is csak erről esik szó köztünk: hanem az egészről is, arról a feltartóztathatatlan dominódőlésről, aminek a conducator-házaspár látványosan dicstelen vége mindössze egy véresen drámai epizódját jelenti. Nem csupán eufóriától feldobottan cserélve eszmét, hanem bizonyos aggodalmaktól eltelve is, ide-oda ingadozva a kettő között. Hiszen amit mi demokráciaként, pluralizmusként vagy éppen szabadságként értékelünk, várunk és elvárunk, legyen akár „szólás-”, „sajtó-”, „lelkiismereti”, netán „szerveződési”, sőt „alkotói”, legfőképpen értelmiségi szükséglet, az a tekintetükkel mindinkább csak az égre szökkenő árak röppályáját követni igyekvők számára jobbára csak merő rongyrázás. Főleg amiért egyre inkább úgy érzik, hogy a gyomruk miatta korog. Úgyhogy amit mi a magunk önhitt értelmiségi piedesztálján, magunknak vagy talán mégsem csak magunknak, elképzelünk .. . egyszóval épp elég a kevésbé örvendetes melléktünet is, vagy talán nem is csak „mellék-” . . .

Mindenütt a szóban forgó térvégben. Itthon is persze.

Mivel egy idő után mégiscsak itthon landolunk. Ebben az egykori birodalmak leszakadt részeiből úgy-ahogy összeenyvezett furcsa országban. Amelynek észak- nyugati csücske már-már Nyugat-Európa, ámde akad benne alkotórész Közép- Európából éppúgy, mint a Mediterraneumból, s a pravoszláv értelemben vett Kelet-Európából vagy a mohamedán Keletből. Alighanem ezzel is összefüggésben nyilvánvaló lemaradásunk az említett folyamat egésze mögött. Na meg azzal is persze, hogy a pártállam mihozzánk nem importáruként érkezett, legalábbis nem egészen úgy, mint máshová, amiért is az ellene folytatott küzdelem nem jelentett idegen megszállók elleni harcot is egyben, hanem inkább, legalábbis egy jónevű szerb közíró szellemes megállapítása szerint, „önmegszállás” következménye. Meg persze a „jugoszláv különút” is, amiért az önigazgatás immár egyre inkább szemfényvesztésnek tűnő, kecskét jóllakatni és káposztát is megőrizni

6